mar ertem a kapszulas kavet

Sosem ertettem a kapszulas kavet. Megveszel egy gepet es a kovetkezo nehany evre egy bizonyos, kozepesen jo izhez vagy kotve. En ennel azert jobb kavera vagyom altalaban, meg a valtozatossagra is.
Indiaval es a kaveval kapcsolatban sem illuzioim, sem komoly elvarasaim. Neha megprobaljozom vele, az eselytelenek nyugalmaval. Egyszer ittam egy jo espressot, olvastatok is rola. Van egy egesz kellemes kavezolanc ami a fantaziadus Cafe Coffe Day nevre hallgat, de sajnos a minoseg nem mindig a legjobb. Cserebe egesz kulturalt klotyo van, ami majdnem olyan ritka mint a jo kave, viszont sokkal fontosabb, de ez egy masik tema.
Most epp egy Hampi nevu varazslatos helyen vagyok, ahol pl aram sincs napkozben, meg internet, meg terero, erre mit talalok az egyik helyen? Egy kapszulas Lavazza pressogepet. Elegge meg vagyok fazva (igy a 30+ fokban), igy egy pressot nem tudtam volna kielvezni, de capuccino reg esett mar ilyen jol.

Kapszulas gepet minden kavekultura nelkuli orszagba!

Es meg valami. Mashol talan jobb a kave, itt viszont jo a grafika :-)
(kepet kesobb kuldok, mert az mar sok az itteni netnek)

Kalandos utazás

Legutóbb ott hagytam abba, hogy január elsején végre elhagyhatom Delhit, van egy vonatjegyem Jodhpurba, ahol találkozom Ivannal a kolumbiaival.
A vonatjegy 21:40-re szól. Az év első napját kényelmesen töltöm a jeges delhii szálláson, készítek magamnak valami ebédet, sejtem én, hogy a nyugalom és a jó étel most elmarad egy darabig. Mikor hazatérek estefelé a piacról, egész nagy társaság vár a lakásban, hogy búcsút mondjon, moziba indulnak, csak rám vártak. Aranyosak, nem is gondoltam volna, hogy bő egy hét alatt ennyire összemelegszünk. Miután egész nap csak vakaróztam, tőlem szokatlan módon időben indulok és érkezem az állomásra, még várnom is kell.

Az állomásra bejutáskor adódik az első apró nehézség. Még talán nem írtam, hogy itt Indiában minden vasút- és metróállomásra, valamit bevásárlóközpontba a reptérihez hasonló biztonsági ellenőrzésen keresztül vezet az út. Az állomásokon ezt nem mindíg veszik komolyan, a metróban és az áruházakban viszont valóban motoznak is és a táskát is kipakolják, ha a röntgen nem működik. Ezúttal már a megszokott közönnyel teszem hátizsákom a szalagra, meg is lep amikor valamit elkezdenek magyarázni. Ezúttal nem az angolt jól beszélő katonákat fogtam ki. Mint kiderül az a gond, hogy van a táskámban egy kis üveg bontatlan whisky, azt ugyanis illegális a vasút területére bevinni. Ez kicsit meglep, vittünk mi már bontottat is be, sosem szólt senki. Ami még ennél is meglepőbb, hogy nem ám csak úgy simán elveszik, hanem rögtön 2000 rúpiára meg is akarnak bűntetni amiért próbálkoztam vele. Valahogy az egészet nem tudom vagy nem akarom komyolyan venni, azért a hülyeségnek is legyen meg a határa. A részletekkel nem úntatok senkit, végül hosszú alkudozás után mikor az egyik katona békülékenynek tűnt, egyszerűen otthagytam őket, addig meg kitartottam amellett, hogy én ezt nem értem és nem is akarom. Így végül az italt is megtartottam, és bűntetést sem fizettem, le sem tartóztattak, szóval egész jól megúsztam, de nehezebben ment a szokásosnál.

A vonatra szállva szembesülök vele, hogy az AC3 osztály viszonylag széles minőségi spektrumot fed le, ez most a másik vége ahoz képes amin Márkkal utaztunk, természetesen az alja. A vagon pont úgy néz ki mint egy közönséges sleeper, de állítólag van légkondi, ami így 10 fokban nem egy nagy ajándék.
Pár perccel az indulás után közvetlen szomszédaim jelzik is, hogy ők már inkább lehajtanák az ágyat és aludnának, hisz már 10 óra van, legyen hát, úgyis korán érkezünk, reggel 7:40-re ér be a vonat. Azért a vacsorát hiányolom, gyanús, hogy ezúttal senki nem kérdezte meg vegetáriánus vagy sima kaját kérek-e. Reggel sem kelt fel senki a teával és újsággal mint legutóbb, ekkor már sejtem, hogy reggeli sem lesz. 8-körül ébredek, gyors GPS ellenőrzés után látom, hogy nem kell kapkodnom a pakolással. Végül 11-kor érkezünk meg Jodhpurba, már eléggé kopog a szemem az éhségtől, előző nap 5-kor ettem utóljára. Ivan elküldte nekem a szállás nevét és címét, de egyik alapján sem találom gmaps-en, egyéb internetes módszerek sem segítenek.

Az állomás előtt nagy a tömeg a riksások szokás szerint nyomulnak, a zsákom nehéz, úgy döntök előbb a szállás, utánna kaja. Viszonylag nehéz úgy alkudni a riksára, hogy fogalmam sincs hova megyünk, meg persze azt sem tudom, hogy a riksás tényleg tudja-e. Végül azzal egyezem meg, aki a leghihetőbben mondta, hogy tudja hol a hely, az árat találomra a harmadára alkudom, ami utólag jó árnak bizonyul. Legnagyobb meglepetésemre sikerül is megtalálni a szállást egy sikátor végén, ahova már a riksa nem tud bemenni. Mindez csak arra jó, hogy nagy nehezen kiderítsem Ivan nemrég indult el Jaisalmerbe, a busz 12-kor indul valahonnan. Hogy miért nem várt meg ahogy megbeszéltük, máig sem tudom.
Az órámra nézek, 11:40. Azt érdemes tudni, hogy Indiában a legtöbb esetben nincsenek buszpályaudvarok, vagy egzakt megállók. Most is csak annyit tudok meg, hogy valami hotel és egy mozi közelében állnak meg a buszok amik Jaisalmerbe mennek, de azt pl nem tudom, hogy Ivan állami vagy privát buszt nézett-e ki magának. Újabb riksát kell keresnem, mert az előző vérszemet kapott, érzem, hogy az új ár nem stimmel. Szokás szerint az 5. riksa az ami kb normális áron visz el, pedig most nincs időm hosszasan alkudozni.
Útközben a riksából látom a várat, hatalmas és impozáns, ekkor még nem sejtem, hogy ez minden amit Jodhpurból látni fogok. (Ekkor még úgy szól a terv, hogy ide még visszajövünk.)
A riksással a mozinál összeveszek, mert nem hajlandó megkeresni a buszt, holott ez volt az alkunk. Kap valamennyi pénzt én meg továbbállok. Indiában statisztikai alapon kell érdeklődni az irányokat illetően. Minél több embert kell megkérdezni és megtalálni az átlagot az irányban, két azonos válasz úgysem lesz. Súlyozni is lehet, a közlekedési rendőr infója pl kettőt ér, de hinni neki sem lehet. Végül 1,5 perccel a busz indulása előtt rálelek a buszra és Ivanra. Gyorsan veszek jegyet is, az utolsó sorba ültetnek, cuccaimnak nincs hely, a fülemen is lóg valami. Semmi gond, alig 5-6 óra az út terv szerint.

Néhányszor megáll a busz pár percre, de sosem tudom mennyi lesz az, különben sem mernék leszállni és itthagyni a cuccaimat. Az egyik megállás alkalmával az ablakon keresztül végre tudok valami kaját venni. Nem tudom mi az, de mindegy is, majd 24 órája nem ettem lényeg, hogy le lehessen nyelni. Egyébként nem volt rossz. Ivannal találkozásunk óta nem tudtam szót váltani, Ő máshol ül. Jaisalmer nekem új koncepció, nem tudom mi lesz ott, de majdcsak megtudom valamikor. Az utolsó órára felszáll egy nagyobb csapat indiai asszonyság a buszra, hátra ülnek hozzám és szokás szerint a sok jó ember kis helyen is elfér elvet gyakorolják. Kapok is egyet szinte az ölembe, de ez mostanában már természetes. 6-7 körül érkezünk meg Jaisalmerbe az Arany Városba. Mivel ide Ivan foglalt szállást, értünk jönnek kocsival, ez ma az első jó hír. A szállás megfelelőnek tűnik, a naplementét pont elkapjuk a tetőteraszon, de én már türelmetlenül várom, hogy menjünk enni...

Jaisalmerben végképp megunom a turistáskodást és végre nekiállok úgy megnézni a környéket, ahogy azt én akarom. A részletekről legközelebb.

Delhi képekben

Ezúttal nem csak városnézős képeket kaptok, itt már társaság és buli is van. Ha egyszer végtelen sok időm lesz, talán feliratozom is őket, de az nem a közeljövőben lesz.

picture galery

Indiai szamom

Felmerult mar tobbszor a kerdes hogyan lehet most elerni. Ha minden igaz a blogot nagyreszt az ismeroseim olvassak, ime hat az aktualis szamom nektek, ezen elertek:
+91nyolc696959harom79

15 nap delniben - Második felvonás - Társaságot találni

Márk elment, én visszafeküdtem aludni, hátha attól jobb lesz. (Már nem Márk hiánya, az csillapíthatatlan, hanem a betegség :) Persze az se lett jobb. Még előző este elkezdtem kidolgozni a B-tervet. Ha nem jutok ki Delhiből, akkor legyen itt valami társaság. Mivel nemhogy Delhiben, de Indiában sem ismerek senkit, maradtak a nemzetközi szervezetek, az AIESEC tűnt a legkezenfekvőbbnek. Több különböző módon is megpróbáltam kapcsolatba lépni a helyi AIESECesekkel vagy a gyakornokokkal, de első körben egyik sem kecsegtetett sok sikerrel. Nem baj, van még idő, ez még csak 21.-e volt.
Tulajdonképpen jól esett végre egy lassú nap. Az előző két héten elég rohanós volt a program, hisz kézenfekvő módon, Márknak a lehető legtöbb Indiát kellett ennyi időbe sürítenie. Azt hiszem ezt túl is teljesítettük, én mindenesetre derekasan elfáradtam benne. Kimentem hát az utcára lófrálni, szinte békésnek éreztem a nyüzsgő bazárt, majd hirtelen belémcsapott a felismerés. Végigmentem az egészen és senki nem basztatott! Bocs Márk, de nincs más magyarázatom, te nézel ki turistának. Ennek annyira megörültem, hogy a papucsra amit vettem magamnak zuhanyozni, el is felejtettem alkudni, erre csak hazafelé jöttem rá.:)
Vacsorát 3 különböző helyen ettem plussz a deszert, mindezt összesen 62 rúpiáért, erre különösen büszke vagyok, ezt azóta sem sikerült felülmúlni.
Estére már alakult valami, volt egy delhii AIESECes e-mailcímem, elvileg egy hús-vér emberrel a végén. Írtam is neki egy szívhezszóló levelet arról milyen nagyszerű lenne megismerni a helyi AIESECeseket és különben is megszánhatnának egy szegény beteg magyar alumnit.

Következő reggel kénytelen voltam konstanálni, hogy a betegség egyre jobban levesz a lábamról. Jött válasz Shivától, másnapra szerez szállást és minden jó lesz, még beszéltünk is telefonon. Aztán másnap megismételtük ugyanazt, a napok teltek, kezdtem szkeptikus lenni. Gyógyszerem elfogyott, helyi patikában pótoltam olcsó, de bizonytalan eredetű paracetamol-tartalmú valamivel.
Találtam egy helyet ahol reggelire is adtak tojást (Indiában valami miatt inkább este találni tojást az utcán), volt internet, és az árak sem voltak közepesnél drágábbak. Oda jártam reggelizni L'Oreal alapon.

A további részletekkel nem untatnék senkit, lassú de küzdelmes napok voltak. 24.-én reggel (nekem ez hajnal volt) teljes menetfelszerelésben találkoztam Shivával aki elvitt egy nagyon hangulatos parkba, ahol további AIESECesek vártak. Beszélgettünk sokmindenről, tengernyi igéret elhangzott, majd elvittek egy lakásba, ahol gyakornokok béreltek ágyakat adtak pár órát, hogy rendbeszedjem magam, aztán majd hívnak az estét illetően. Azóta is hívnak...
Semmi gond itt már jó helyen voltam, voltak emberek. Gyakornokok, mindenfelől amit most nem sorolnék fel, majd tippelgettek a képről. Ezzel el is mondtam minden jót a szállásról. Egy ágyért majdnem annyit kértek, mint az előző hotelszobámért, ez is egy jégverem volt (valami miatt delhiben nem divat fűteni, erről majd később), viszont itt a forró zuhany is csak egy közeli de elérhetetlen álom volt.
Eddigre már elég szarul voltam ahoz, hogy úgy döntöttem a Karácsony esti ünneplést az ügyeleten kezdem. Máig sem tudom értettük-e egymást a dokival, de felírt vagy háromféle bogyót én meg kiváltottam őket. Szedni még nem kezdtem el, mert a háromból egy biztos nem örülne az alkoholnak amit este elfogyasztani terveztem. Hívtak ugyanis egy bulira, pont vissza is értem a kórházból mire indulni kellett.
Összeszedtem magam, még a zakót is magamra öltöttem, legyen valami haszna ha már 2 hete cipelem, különben is, az úr a pokolban is úr. Jó döntésnek bizonyult, mint kiderült, a buli ahova hívtak helyi vállalkozók és egyéb fontos vagy fontoskodó emberek penthouse-partyja volt. Ezzel rögtön bebocsátást nyertem egy másik Indiába, ahol a tehetősek tobzódnak javaikban.

Az este elfogyasztott alkohol jó hatással lehetett rám, másnap reggelre egy kicsit jobban lettem, azért a gyógyszert is elkezdtem szedni. Még előző nap találta ki valaki, hogy elmehetnénk Varanasiba, a szent helyre ahol a népek a Gangeszbe halnak a többiek meg ott fürödnek mellette, mert ez így mindenkinek jó. Foglaltunk is jegyet, ami természetesen nem volt egyszerű és rá is ment egy egész nap, de végül összeállt a terv. Éjszaka utazunk vonattal (sleeper class-on), reggel odaérünk, napközben körbejárunk, este megnézzük a szertartást, én természetesen megfürdök a Gangeszban, majd szintén éjszakai vonattal hazajövünk. Ki is mentünk az állomásra, ami csak arra volt jó, hogy megtudjuk a vonatunk 6 óra késéssel fog indulni.Így már nem jöttünk volna ki időben, ezért visszaváltottuk inkább a jegyet, de a lányoknak amint meglátták mit jelent a sleeper class, amúgy is elment a kedvük. (Én is azon utazom most éppen és tulajdonképpen meg tudom érteni.) Így sajnos Varanasi kimaradt, talán örökre, pedig már majdnem kijutottam Delhiből, ha csak egy napra is.

Ha már így alakult, úgy döntöttem Delhiben töltöm a szilvesztert is, csak utána indulok délre Ivánnal a kolumbiai sráccal, akivel egy ideig egy irányba vezet majd az utunk. A következő napokat a gyakornokokkal, az estéket mérhetetlen gazdagságot tükröző klubbokban töltöttem, ahol bar VIP lévén ingyen itattak - ami kész szerencse, mert ott még vízre se lett volna pénzem - viszont rettenetes volt a zene. Minden a karácsonyi bulin kezdődött, ahol a jelek szerint a megfelelő embereknek voltam szimpatikus, aztán már csak jöttek az üzenetek, hogy éppen hol szerepel a nevem a VIP listán. Persze nem akarom túlértékelni magam, a kalap itt még nagyobb szám mint otthon, nem véletlenül fájt úgy az elvesztése. Aztán a VIP cím is fakult egy kicsit, erről bővebben itt.
Az idillt csak az a tény árnyékolta be, hogy a lakásban furcsa természeti jelenség figyelhető meg, a belső hőmérséklet az éjszakai minimummal egyezett meg egész nap. Kikuhiku a japán srác tegnap tett fel egy képet FB-ra ami azt tanusítja, hogy az aktuális hőmérséklet odabent 4 fok C, amikor én ott voltam még nem volt ennyire durva a helyzet. Így aztán lustaságnak, pihenésnek helye nem volt, felkelés után menekültünk ki az utcára, hazaérkezéskor meg jól felöltöztünk.
Találtam a piacon henteseket és disznóhúst is, sütöttem is magamnak többször is, had jöjjön vissza valami energia. Még nem írtam az indiai ételekről, de már tervezem, most legyen elég annyi, hogy megfelelő tápanyag híján folyamatosan fogyok annak ellenére, hogy egyfolytában eszem.
Tudom, hogy a képen nem disznófejek vannak, de tesség példát venni róluk, micsoda vidám társaság még azok után is, hogy levágták és megfüstölték a fejüket

Talán 28.-a lehetett amikor újra megpróbálkoztam a jegyvásárlással, ezúttal Jaisalmerbe elsejére. Természetesen ez sem volt lehetséges, a legközelebbi dátum 5.-e lett volna, és semmi értelmesen közeli város sem működött. Sokat alkudoztam a fazonnal amit úgy zártam le, hogy adjon egy jegyet elsejére, bárhova csak el innen. Így lettem egy Jodhpurba szóló jegy boldog tulajdonosa. Ivánnal - aki közben épp Agrában volt - egyeztettünk és úgy látszott lehetséges a Jodhpuri találka.

A szilvesztert a gyakornokokkal kezdtük, majd éjfél után átmentünk valami nagyobb buliba. A gond a hazajutással volt, nem is kicsi. Legalább két órát sétáltunk a hideg hajnali Delhiben mire autóba tudtunk szállni, azt is csak azért, mert volt velünk egy indiai lány, aki tudott valahogy intézkedni, ez tartott idáig. Szóval aki azt gondolja pesten nehéz az éjszakában szilveszterkor taxit találni, az gondolja újra.

Másnap este indult a vonatom, a napot kényelmes vakarózással és egy utolsó tisztességes kajával töltöttem, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól a gyakornokokkal, akikkel valóban megkedveltük egymást. Mindenesetre Japánba, Szingapúrba, Dominikai Köztársaságba, Kolumbiába, Braziliába, Argentínába és Dél-Afrikába már bármikor tudok menni. Sajnos burmai és vietnámi nem volt köztük, pedig innen arrafelé tervezek menni.

A vonat este indult, hogy másnap hajnalban érjen Jodhpurba, de az indiai vasút azért tartogat meglepetéseket, no meg azt is felelevenítettem milyen volt az a világ amikor még nem volt mobil, hogy megtaláljuk egymást, ha máshogy nem megy. Kalandos utazás Delhiből ki tudja hova, hamarosan.

Kalaptalanul

A buszon arra ébredtem, hogy valaki lökdös és javarész hindiül beszél hozzám. Hálófülkében (igen, itt ilyen is van buszon) utaztunk éjszaka alkalmi utitársammal éjszaka Jaisalmerből Ahmedbadba, de erről majd később. Talán néhányan tudják mennyire vagyok magamnál közbevetlen ébredés után. A buszvezető valami olyasmit magyarázott, hogy ez a végállomás úgyhogy szálljunk le, de azonnal. Az azonnal rész elég nyomatékos volt, mert miközben próbáltam bekapcsolni a telefonom, hogy legalább a várost ellenőrizzem, majd a hálózsákom betömködni a hátizsákba, folyamatosan magyarázott és lökdösött.nNézem az időt, 4:44, az hagyján, hogy korán van, de elvileg csak órákkal később kéne megérkeznünk és olyan még nem volt, hogy korábban érjünk oda. Közben kinéztem és láttam, hogy még vannak a buszon néhányan rajtunk kívül, akik szemmel láthatóan nem fognak leszállni, ez egy kicsit ellentmondott annak, hogy az ember azt magyarázta ez a végállomás, mellesleg a vasuti pályaudvar, ami mondjuk akár jó is lenne nekünk. Az egész helyzet tisztességesen felhúzott, szentségeltem is folyamatosan, és már ott voltam, hogy visszalökök én is a fazonnak. Végül jelet fogott a gps, a város stimmel, leszálltunk hát.
Busz el, belőlem meg pár másodperc múlva kiszaladt egy hangos és őszinte basszameg. Hideg volt, fázott a fejem. Körülnéztem mielőtt leszálltunk, nem láttam semmit a fülkében, de a fejemen nem volt a kalap, csak a buszon lehet.
Szentségelés, caj, szentségelés, pályaudvari csomagmegőrző, riksásoktól érdeklődés tudják-e hova tűnnek itt el a buszok a végállomás után, újabb szentségelés.
Ez az első város Indiában, ahol elég kevesen beszélnek angolul, akik igen, azok sem túl jól, és nincs halmazuknak mettszete a riksásokkal. Kaptunk mindenféle ajánlatokat, hogy elvisznek valahova, ahol talán ott van a kalapom, vagy legalább buszok, de az sem biztos, mindezt persze jó drágán. Végül találtunk egy kb 5-fős csoportot akik együtt tudtak annyit angolul, hogy kb megértették a problémát és elmondták, hogy van egy olyan hely ahol buszok parkolnak, valahol a város másik fellén. Még el is magyarázták egy riksásnak, hogy az hol van az meg becsületesnek tűnt, beültünk hát. Egy idő után látszott rajta, hogy ő is csak találgat merre menjünk, bár parkoló buszok elszórva voltak útközben, az tény, lassított is mindegyiknél becsületesen. A pályaudvaron még meleg volt, még gondolkodtam is, hogy hozzam-e a polárt. Kint már csak 10 fok volt, az út hosszú, a riksa meg nyitott. Nincs is ennél jobb megfázásra. Kicsit örültem amikor feladtuk a keresgélést és kifizettem a fazont, így legalább lehetett olvadni egy kicsit. Közben találtunk nyitva egy utazási irodát, ahol elvileg tudták, hogy tényleg létezik az a másik iroda akivel mi utaztunk (magánbusz volt), és még azt is tudni vélték hol parkol a busz. Utóbbi tévedésnek bizonyult, nem baj, így legalább költhettem egy második riksakörre is.
Végül találtunk egy jólöltözött családot akik egy autóban várakoztak és az előitélet működött, valóban beszéltek angolul. Hosszas többnyelvű beszélgetés zajlott egy riksás, egy utazási irodás, az angolul tudó ember és énköztem, egyes részeket majdnem értettem is. Végül az angolul tudó ember mondott valami egész hihetőt arról, hogy létezik egy állami parkoló övezet buszoknak és jó eséllyel ott van a mi buszonk is, de ha más nem az biztos, hogy legkorábban este megy vissza Jaisalmerbe. Újra riksába ültük. A kérdéses hely majdnem pont ott volt ahol legelősször jártunk, ami egyúttal azt is jelentette, hogy megint átmentünk a folyó felett, ott van csak igazán hideg.
Ez szerencsére az az eset, amikor a majdnem nagy különbség, meglett a keresett busz. Felvertük a buszon alvó személyzetet, akik egy szót sem értettek az egészből annak ellenére, hogy a riksavezető (aki addigra már remekül ismerte a történet részleteit) helyi nyelven (kicsit máshogy hangzik mint a hindi) magyarázta a dolgokat. Ezen a ponton már semmi nem számított, felnyomultam a buszra a kisemberen keresztül egyenesen a hálófülkénkig. Felmászom, benézek, üres. Újabb basszameg. Végül a függöny mögött elbújva ott volt a kalap.

7:02, Ahmedbad és a semmi határa, kurvahideg, ez a nap is jól indul. Képen a boldog régi-új tulajdonos.

15 nap Delhiben - Első felvonás - Márkkal kettesben

A Delhiben töltött idő soknak tűnik, még Márkkal érkeztem és miután elment még sokáig ottragadtam, nem teljesen önszántamból, de kezdjük az elején:
Delhibe érkezésünk kalandos volt, talán még írtunk is arról, hogy maradtunk le a vonatról és milyen remek körülmények között töltöttük az éjszakát. Megpróbáltatásaink azonban itt korántsem értek véget. Megtanultuk, hogy normál másodosztályra (ami a rengeteg indiai vonatosztály közül a legolcsóbb) még kényszerből sem érdemes jegyet venni. Ha mégis nagyon muszáj, csak rövid távra. Persze biztos van aki élvezi hogy 5-6 ember társaságában ül egy otthon kétszemélyesnek számító padon, ebből tetszőleges számú az ölében ül anélkül, hogy kérdezné és adott esetben nem a reggeli zuhany üde frissességét érzi utastársain. Szerencsések voltunk a 4 órás útból csak 2 óra telt ilyen körülmények között.

A pályaudvarról kifelé szinte már rutinos léptekkel kerülgettük a riksavezetőket és egyéb valamit kínáló egyéneket. Nem könnyű, sok van belőle. A vasútállomás közvetlen szomszédságában található egy elég nagy kiterjedésü öreg bazár, itt kerestünk szállást. Indiában keresni valamit nem egyszerű dolog, még akkor sem, ha adott esetben pontosan tudod, hogy hol van, pláne ha nem. Rögtön segítőkész tömegek tájékoztatnak, hogy a hely már bezárt, leomlott, felújítják, soha nem is létezett, de ők tudnak sokkal jobbat, bolond lennél nem velük menni.Lényegében bárki aki szembejön az utcán, sáltól, ékszerektől a drogokon át a szállodai szolgáltatásig mindent kínál egyszemélyben. A helyről mint sajátjáról beszél, de ezt addigra már megtanultuk, hogy ez annyit jelent, lehet, hogy tudja hol van és ha sikerül odatalálnia jutalékot remél. Némi keresgélés és rengeteg alkudozás után találtunk egy megfelelőnek tűnő szállást. Szoba a legfelső emeleten 400 rúpia még olcsónak is tűnt, wifi internettel működik amikor ellenőrizzük. (Nem egyértelmű, érdemes rákérdezni, mert van ahol valóban van wifi, de internet nincs rajta, sebességet remélni teljesen felesleges és ha szerencséd van nem kapcsolják ki éjszakára, vagy napokra.)
Nekünk nem volt szerencsénk és nem csak az Internettel. Amikor felfedeztük, hogy az ablakot nem lehet becsukni, mert valamikor évekkel ezelőtt a nyitott ablak becsukásának útjába építettek egy szellőzőcsövet, még nem gondoltuk, hogy ez komoly probléma lesz. Délről jöttünk, nem voltunk felkészülve a delhii éjszakákra.

A nap hátralévő részét lődörgéssel, kajálással, vásárlással töltöttük. Sikerült is tisztességesen mellényúlnom egy esetben, tudomásom szerint egyenlőre ez az egyetlen komoly tévedésem. Történt ugyanis, hogy amúgy is kacérkodtam a gondolattal, hogy kéne nekem egy pipa és hogy, hogy nem pont egy jópofa, különböző módokon összelegózható pipát kínált egy árus. Lealkudtam 1500-ról 500-ra, büszke is voltam magamra egészen addíg amíg kicsit később egy boltban  meg nem láttam ugyanazt 400-ért. Itt csak a vicc kedvéért és, hogy tanuljak belőle lealkudtam 150-re, persze meg nem vettem, mert már volt egy :)

Másnap frissek voltunk és üdék, elindultunk hát megnézni amit egy tisztességes turistának kell. A várral kezdtük, aztán levettek minket 300 rúpiával India legnagyobb mecsetének megtekintéséért, holott az ingyen kéne, hogy legyen, de szépen felépített átverés volt, megszívtuk hát. Mondjuk egész india egy szépen felépített átverés ilyen szempontból, mert a legtöbb helyen a belépő 10 rúpia helyieknek, 250 rúpia külföldieknek. Az arányok persze változnak, a Taj Mahalnál ugyanez 20/750 volt. A legrosszabb az egészben, hogy minden legalább 250 ami azért nem kevés és mielőtt bemennél nem derül ki, hogy van-e bent bármi érdekes. Én egy idő után kezdtem is ezt unni.
Elmentünk hát inkább tűntetésbe keveredni, de ezt nem írom le újra, akinek kimaradt, olvassa el itt.
Este végre volt időnk és lehetőségünk italozni Márkkal, de csak kettesben tettük a szobában, mert nem találtunk erre alkalmas helyet. Indiában eddig csak vagy nagyon lepukkant sörivókat láttam ahol még drága is a sör (150-200 rúpia/üveg, csapolt nincs), vagy nagyon drága klubbokat, ahova inkább a "hangulat" miatt nem térek be. (Volt arra is példa, de az már egy másik történet.)

Ébredéskor egyértelmű volt, hogy itt valami gond van. A nyitott ablak megtette hatását, beszélni is alig tudtam, úgy begyulladt a torkom. Gyorsan bevettem a magammal hozott gyógyszerekből amit ilyenkor érdemes indultunk a második körre várost nézni.
Ezen a napon Delhi egy másik arcát mutatta. Korábban mocskos zsúfolt helyeken jártunk ahol létezni sem lehetett a folyamatos zaklatástól, itt minden az ellenkezője volt, szép környék, relativ tisztaság (no nem európai értelemben, csak Indiához képest), viszont teljesen kihalt utcák. Kezdett úgy tűnni, hogy az indiaiak nem szeretik a szép környékeket, mondjuk az igaz, hogy nem is nagyon lehetett itt semmit csinálni a végtelen kutyagoláson kívül. Engem eléggé levert a betegség néha pihenőért esedeztem. Vegül már nagyon fűtött a vágy, hogy megint fizessünk valamiért amit meglehet nézni, így láttuk valakinek a sírját egy rövid időre, mert amint bementünk elkezdtek kiterelni, hogy záróra van. Így korrekt ez ennyi pénzért, az már csak hab a tortán, hogy még fél óra volt a hivatalos zárásig.
Este megpróbáltam jegyet venni Goara mert állítólag ott nagy buli van Karácsonykor. Indiában ezt is remekül szervezett keretek között lehet megtenni 1,5-4 óra várakozással. Minden jegy elkelt több mint egy héttel előre, de nem csak oda, hanem bárhova ahova szívesen indultam volna, természetesen ez csak a sor kivárása után derül ki, vagy akkor sem, mert nem sokon múlott, hogy pont az orrom előtt zárjanak be. Úgy ment a dolog mint egy kocsmában, elkezdtek pakolni, aztán lekapcsolták a villanyt és kezdtek volna kitessékelni. Külön kérni kellett, hogy had maradjunk ha már ilyen jól érezzük magunk. Beletörődtem hát hogy Delhiben töltöm a Karácsonyt majd valahogy, a továbbutazás problémáját meg elnapoltam.

Másnap érzékeny búcsút vettünk egymástól, de ezt már mindketten megírtuk itt és itt.

Egyedül maradtam már egy jeges szobában betegen Delhiben, Karácsony előtt 3 nappal. A következő napokban megpróbálok változtatni a sorsomon, kilábalni a betegségből és társaságra lelni az ismeretlenben, a folytatásból kiderül sikerül-e.