Aki kellemes, könnyed utibeszámolót és kalandokat vár, az ne is olvasson tovább, itt most nem ilyemiről lesz szó.
Most már több mint 11 éve tervezgetem ezt a "világkörüli utat". Anno határozott koncepcióm volt azzal kapcsolatban, mit is jelent mindez, hogyan is akarom csinálni. Mire elindultam minden megváltozott, talán csak két dolog nem. Az egyik, hogy mennem kell, a másik, hogy az egész út arról szól, hogy megtudjam mit is akarok valójában az élettől.
Vigyázat, ez hosszú lesz!
Unalmas leszek, mint általában és kezdem ahogy szoktam, Ádámmal és Évával. A történetnek erre a részére még az is lehet, hogy ti jobban emlékeztek mint én, hisz rossz nylevek szerint többszöt elmondtam ahány csillag van az égen, megpróbálom hát rövidre fogni ezúttal.
Új Zélandra lényegében menekültem, a teljes mentális és lelki összeomlás elől. Mindössze 3 hónap után új emberként tértem haza. Boldog voltam, megtaláltam a békét és a helyemet a világban. Többé-kevésbé... Úgy gondoltam a teljességhez még kell egy világkörüli út, hogy befejezzem azt a folyamatot amit elkezdtem, apróság. (Észrevettem, hogy próbálom a spirituális kifejezést kerülni, talán azért mert szokatlan lenne tőlem.) Az út célja az volt, hogy lássam hogyan élnek az emberek a világ különböző részein, és megtapasztaljam én hogyan élem meg ezeket a kutúrákat. A cél, hogy jobb ember legyek és hogy jobban megértsem mi a célom az életben.
Hittem is benne rendíthetetlenül. Aztán történt egy és más. A barátok és a család hatással van rám; lerángatnak a rózsaszín felhőkből akkor is amikor ez hasznos, akkor is amikor nem.
Úgy éreztem tartozom szüleimnek azzal, hogy befejezem az egyetemet, végülis csak ennyit kértek tőlem. Az már más kérdés, hogy nem akarásnak nyögés a vége, így a diploma is sokat váratott magára. Közben minden lányt azzal kábítottam, hogy én bizony egyszer villággá megyek, köztük egy Sari nevűt is (ha akad olvasó aki ne tudná, ennek még lesz jelentőssége).
Kifogás valahogy mindíg akadt. Mire végre meg lett a diploma, épp meggazdagodni készültem. Aztán meg nem volt pénzem arra se, hogy elmenjek, aztán meg egyszerűen csak jól éreztem magam otthon. Micsoda?!? Igen, simán csak túl kényelmes volt, de nem tettem fel a kérdést miért. Aztán amikor már nem annyira volt kellemes az életem (sőt), akkor rájöttem, hogy mindez azért volt, mert minden várakozásnak ellentmondva bizony beleszerettem abba a lányba. Mire észrevettem túl késő volt és azért volt túl késő, mert korábban nem vettem észre. Had ne részletezzem, legyen elég annyi, én hibáztam!
Minent megpróbáltam ami csak eszembe jutott, mégse sikerült helyrehoznom amit elrontottam. Nem maradt hát más választásom, mint betartani az "igéretem" és világgá menni. Sosem tagadtam, hogy menekülök. Menekülök az elől amit nem tudok elviselni, abba amiről valaha hittem, hogy segít megtalálnom a válaszokat. Még ha tudtam is, hogy menekülés, ez tűnt a legracionállisabb választásnak. (Pláne az után, hogy otthon már mindent megpróbáltam amit el tudtam képzelni.)
Az elején úgy tűnt, hogy működik, aztán egyszercsak utólért a múltam. Épp Goa-n voltam amikor ez történt. Sokak szerint az a földi paradicsom, ahol örökké el lehet veszni és boldogan élni, én mégse tudtam másra gondolni, minthogy újra láthatom Sarit egy hónap múlva Bangkokban. Eltelt a hónap várakozás, majd az intenzíven édes/keserű 3 hét együtt. Úgy tűnt van fény az alagút végén, de a nehézségek is komolyabbnak tűntek mint valaha amikor elváltunk egymástól.
Ezen a ponton én úgy éreztem, szeretnék gyorsan túlesni ezen a világkörüli úton, hogy aztán megpróbálhassunk ezúttal tényleg együtt élni. Ugyanakkor minden korábbinál komolyabb kételyeim voltak azzal kapcsolatban, tudnánk-e. A bizonytalanság ködét egy hónapokkal későbbi skype-beszélgetés kezdte el feloszlatni. Akkor még nem tudtam róla, de szokatlan ingerültségemért részben a dengue-láz volt felelős. Beszéltünk, újra a köztünk lévő távolság okozta problémákra terelődött a szó és én ezúttal ahelyett, hogy megnyugtató próbálnék lenni kifakadtam, hogy ha ez ennyire nem megy, hagyjuk is az egészet...
Még ma sem értem hogyan, de megtörtént. Azóta olyan egyedül vagyok, mint még soha életemben. Fizikailag már régóta tűröm a magányt, de ezen a ponton a remény is kihúnyt. Itt vagyok valahol a világban, távol mindentől ami számomra fontos és nem tudom merre/hova/miért/kihez tartok. Akkor írtam, hogy most egy időre elhalgatnék.
Aki idáig kibírta, annak leírom azt is mi van most...
Egy ideje már tudom mi a válasz a nagy kérdésre, avagy mit is akarok én az élettől. Párt, családot, gyerekeket, a többi meg mindegy, az úgyis rendben lesz. Ez még bíztató is lenne, ha nem épp most vesztettem volna el a legjobb esélyemet erre. Így a maga pikáns módján az egész helyzet visszatért oda ahol minden elkezdődött: utazom azért, hogy kiderüljön hogyan tovább.
Ez még sosem tűnt annyira kilátástalannak, mint most. Még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek mint most. Továbbra is hiszem, hogy bármit elérhetek amit akarok és alapvetően azt csinálhatok az életben amit csak szeretnék, a gond csak az, hogy most éppen nem találok semmit amit igazán szeretnék.
Hol is tartok akkor most? Továbbra is szeretem Sarit és nem látom, hogy ez mikor/hogyan/mitől fog megváltozni. Egyedül vagyok nagyon, nincs kivel megvitatni a dolgokat, nincs aki tanácsot adna, kritikát gyakorolna. Pillanatnyi létem, a konstans szabadság, ami sokak számára álom, nekem inkább rémálom. Minden nap haladnom kéne előre az életben, tudom ezzel nem vagyok egyedül, csak nekem minden reggel arra a kérdésre is válaszolnom kéne, hogy vajon merre.
Létezem hát, minden nap kényszerítem magam, hogy haladjak. Minden szándékom ellenére, még kalandosan is alakulnak a napjaim, bár ebben jelenleg kevés örömöt lelek. (talán később majd azért írok róluk)
Nem áll tőlem távol, hogy szokatlan megoldásokat válasszak, elgondolkodom hát minden lehetőségen. Még az is megfordult a fejemben, mi lenne, ha hazamennék "pihenni" egy kicsit. Bármily csábító ez a lehetőség ellenállok neki. Úgy érzem az nem vinne most előre. Azt persze nem tudom mi az ami igen. "Aki én voltam nincs már, aki én leszek nincs még." Ha most hazamennék, bizonytalan időre veszhetnék el az engem körülvevő megnyugtató semmiben. Itt a zordon világban legalább kényszerítve vagyok arra, hogy keressem a kiutat.
A látszat ellenére sosem bírtam jól a kritikát. Mindíg szerettem volna megfelelni az elvárásaitoknak. Kevesebbet beszélni, szerényebbnek, simulékonyabbnak lenni. Most ilyen vagyok. Most már tudom, hogy ez nem jó nekem és ha látnátok tudnátok, nektek sem. Fura koncepció a lázadó, aki elfogadásra, megerősítésre, bíztatásra vágyik.
Azt hittem össze tudom foglalni a dolgokat, de mostanra elvesztettem a fonalat, feladom Megpróbálom hamarosan felvenni és folytatni, bár hozzáteszem ez a bejegyzés is hosszú hetek óta érlelődik bennem, nem tudom mikor fogok hozzá újra.
Most már több mint 11 éve tervezgetem ezt a "világkörüli utat". Anno határozott koncepcióm volt azzal kapcsolatban, mit is jelent mindez, hogyan is akarom csinálni. Mire elindultam minden megváltozott, talán csak két dolog nem. Az egyik, hogy mennem kell, a másik, hogy az egész út arról szól, hogy megtudjam mit is akarok valójában az élettől.
Vigyázat, ez hosszú lesz!
Unalmas leszek, mint általában és kezdem ahogy szoktam, Ádámmal és Évával. A történetnek erre a részére még az is lehet, hogy ti jobban emlékeztek mint én, hisz rossz nylevek szerint többszöt elmondtam ahány csillag van az égen, megpróbálom hát rövidre fogni ezúttal.
Új Zélandra lényegében menekültem, a teljes mentális és lelki összeomlás elől. Mindössze 3 hónap után új emberként tértem haza. Boldog voltam, megtaláltam a békét és a helyemet a világban. Többé-kevésbé... Úgy gondoltam a teljességhez még kell egy világkörüli út, hogy befejezzem azt a folyamatot amit elkezdtem, apróság. (Észrevettem, hogy próbálom a spirituális kifejezést kerülni, talán azért mert szokatlan lenne tőlem.) Az út célja az volt, hogy lássam hogyan élnek az emberek a világ különböző részein, és megtapasztaljam én hogyan élem meg ezeket a kutúrákat. A cél, hogy jobb ember legyek és hogy jobban megértsem mi a célom az életben.
Hittem is benne rendíthetetlenül. Aztán történt egy és más. A barátok és a család hatással van rám; lerángatnak a rózsaszín felhőkből akkor is amikor ez hasznos, akkor is amikor nem.
Úgy éreztem tartozom szüleimnek azzal, hogy befejezem az egyetemet, végülis csak ennyit kértek tőlem. Az már más kérdés, hogy nem akarásnak nyögés a vége, így a diploma is sokat váratott magára. Közben minden lányt azzal kábítottam, hogy én bizony egyszer villággá megyek, köztük egy Sari nevűt is (ha akad olvasó aki ne tudná, ennek még lesz jelentőssége).
Kifogás valahogy mindíg akadt. Mire végre meg lett a diploma, épp meggazdagodni készültem. Aztán meg nem volt pénzem arra se, hogy elmenjek, aztán meg egyszerűen csak jól éreztem magam otthon. Micsoda?!? Igen, simán csak túl kényelmes volt, de nem tettem fel a kérdést miért. Aztán amikor már nem annyira volt kellemes az életem (sőt), akkor rájöttem, hogy mindez azért volt, mert minden várakozásnak ellentmondva bizony beleszerettem abba a lányba. Mire észrevettem túl késő volt és azért volt túl késő, mert korábban nem vettem észre. Had ne részletezzem, legyen elég annyi, én hibáztam!
Minent megpróbáltam ami csak eszembe jutott, mégse sikerült helyrehoznom amit elrontottam. Nem maradt hát más választásom, mint betartani az "igéretem" és világgá menni. Sosem tagadtam, hogy menekülök. Menekülök az elől amit nem tudok elviselni, abba amiről valaha hittem, hogy segít megtalálnom a válaszokat. Még ha tudtam is, hogy menekülés, ez tűnt a legracionállisabb választásnak. (Pláne az után, hogy otthon már mindent megpróbáltam amit el tudtam képzelni.)
Az elején úgy tűnt, hogy működik, aztán egyszercsak utólért a múltam. Épp Goa-n voltam amikor ez történt. Sokak szerint az a földi paradicsom, ahol örökké el lehet veszni és boldogan élni, én mégse tudtam másra gondolni, minthogy újra láthatom Sarit egy hónap múlva Bangkokban. Eltelt a hónap várakozás, majd az intenzíven édes/keserű 3 hét együtt. Úgy tűnt van fény az alagút végén, de a nehézségek is komolyabbnak tűntek mint valaha amikor elváltunk egymástól.
Ezen a ponton én úgy éreztem, szeretnék gyorsan túlesni ezen a világkörüli úton, hogy aztán megpróbálhassunk ezúttal tényleg együtt élni. Ugyanakkor minden korábbinál komolyabb kételyeim voltak azzal kapcsolatban, tudnánk-e. A bizonytalanság ködét egy hónapokkal későbbi skype-beszélgetés kezdte el feloszlatni. Akkor még nem tudtam róla, de szokatlan ingerültségemért részben a dengue-láz volt felelős. Beszéltünk, újra a köztünk lévő távolság okozta problémákra terelődött a szó és én ezúttal ahelyett, hogy megnyugtató próbálnék lenni kifakadtam, hogy ha ez ennyire nem megy, hagyjuk is az egészet...
Még ma sem értem hogyan, de megtörtént. Azóta olyan egyedül vagyok, mint még soha életemben. Fizikailag már régóta tűröm a magányt, de ezen a ponton a remény is kihúnyt. Itt vagyok valahol a világban, távol mindentől ami számomra fontos és nem tudom merre/hova/miért/kihez tartok. Akkor írtam, hogy most egy időre elhalgatnék.
Aki idáig kibírta, annak leírom azt is mi van most...
Egy ideje már tudom mi a válasz a nagy kérdésre, avagy mit is akarok én az élettől. Párt, családot, gyerekeket, a többi meg mindegy, az úgyis rendben lesz. Ez még bíztató is lenne, ha nem épp most vesztettem volna el a legjobb esélyemet erre. Így a maga pikáns módján az egész helyzet visszatért oda ahol minden elkezdődött: utazom azért, hogy kiderüljön hogyan tovább.
Ez még sosem tűnt annyira kilátástalannak, mint most. Még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek mint most. Továbbra is hiszem, hogy bármit elérhetek amit akarok és alapvetően azt csinálhatok az életben amit csak szeretnék, a gond csak az, hogy most éppen nem találok semmit amit igazán szeretnék.
Hol is tartok akkor most? Továbbra is szeretem Sarit és nem látom, hogy ez mikor/hogyan/mitől fog megváltozni. Egyedül vagyok nagyon, nincs kivel megvitatni a dolgokat, nincs aki tanácsot adna, kritikát gyakorolna. Pillanatnyi létem, a konstans szabadság, ami sokak számára álom, nekem inkább rémálom. Minden nap haladnom kéne előre az életben, tudom ezzel nem vagyok egyedül, csak nekem minden reggel arra a kérdésre is válaszolnom kéne, hogy vajon merre.
Létezem hát, minden nap kényszerítem magam, hogy haladjak. Minden szándékom ellenére, még kalandosan is alakulnak a napjaim, bár ebben jelenleg kevés örömöt lelek. (talán később majd azért írok róluk)
Nem áll tőlem távol, hogy szokatlan megoldásokat válasszak, elgondolkodom hát minden lehetőségen. Még az is megfordult a fejemben, mi lenne, ha hazamennék "pihenni" egy kicsit. Bármily csábító ez a lehetőség ellenállok neki. Úgy érzem az nem vinne most előre. Azt persze nem tudom mi az ami igen. "Aki én voltam nincs már, aki én leszek nincs még." Ha most hazamennék, bizonytalan időre veszhetnék el az engem körülvevő megnyugtató semmiben. Itt a zordon világban legalább kényszerítve vagyok arra, hogy keressem a kiutat.
A látszat ellenére sosem bírtam jól a kritikát. Mindíg szerettem volna megfelelni az elvárásaitoknak. Kevesebbet beszélni, szerényebbnek, simulékonyabbnak lenni. Most ilyen vagyok. Most már tudom, hogy ez nem jó nekem és ha látnátok tudnátok, nektek sem. Fura koncepció a lázadó, aki elfogadásra, megerősítésre, bíztatásra vágyik.
Azt hittem össze tudom foglalni a dolgokat, de mostanra elvesztettem a fonalat, feladom Megpróbálom hamarosan felvenni és folytatni, bár hozzáteszem ez a bejegyzés is hosszú hetek óta érlelődik bennem, nem tudom mikor fogok hozzá újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése