2018. június 12., kedd

A kubai kaja

Lassan itt az ideje, hogy elkezdjek összegezni. Kezdem a kajával, az régóta kikivánkozik. Ha röviden akarom összegezni, a kaja miatt senki ne jöjjön Kubába.
Na de lássuk kicsit bővebben a lehetőségeket:

Házikoszt: iz: 7/10 állag: 7/10 minőség: 6/10
A legjobb kaja kubában, amit otthon a háziasszony főz a családnak. Kár, hogy ehez alapból nehéz hozzájutni. Először talán az eső miatt a casa-ban ragadtam és kértem adjanak enni. Mondták, hogy most már nem tudnak nekem vacsorát késziteni, de végülis valamit tudnak adni. Messze jobb volt, mint bármi amit addig ettem. Különböző helyeken különböző kifogásokkal csaltam ki a családból, hogy a sajátjukból adjanak. No ezért sem kell ide utazni, simán csak olyan, mint a jó nagy főztje. Ezeket a kajákat csakúgy mint a nagyi, egész délután készitik, hogy estére kész legyen a hús puha, az izek összeérnek. Alapból azért nem adják, mert a vendégnek ennél "jobb jár".

Éttermi (helyi) kaja: iz: 7/10 állag: 6/10 minőség: 6/10



Ebben a kategóriában a jónak mondott de nem turista éttermeket teszteltem és általában a hely specialitását kértem, ha volt olyan, ha nem akkor azt amit a pincér javasol. Meglepő módon ez elég gyakran volt bárány, ami máshol nem nagyon szerepelt a lehetőségek között. Izre általában jó, állagra, minőségre elég nagy a szórás. Ettem egész jót is, de otthon meg se emlékeznék róla.

Éttermi (turista) kaja: iz: 5/10 állag: 5/10 minőség: 7/10



A kubaiak valószinűleg látták képeslapont, hogy hogy néz ki a jó kaja. Kár, hogy az a szűk 10 év amióta pörög a turizmus kevés volt rá, hogy kitalálják hogyan kell elkésziteni. A legnehezebbnek az tűnik, hogy hogyan lesz a hús puha egy felszolgálásnyi idő alatt. Fűszereket nem nagyon használnak és sokszor még a sót is hiányoltam ami azért tőlem fura, bár tény, hogy itt sokat izzadok. A csirkén és a tengeri dolgokon kivül szinte minden rágós, egyszerűen nem tudják hogyan kell megcsinálni. Ha én ilyet tennék valaki elé egész este kérném az elnézést. A tálalás egyébként szinte mindig szép, bár egy idő után elég egyhangú. Valami hús, rizs, uborka, káposzta, paradicsom, elegánsabb helyeken egy kis kocka olajon piritott tök. Néha banán chips, azt szeretem!
Ettem azért jót is. Főleg a hal és rákfélék tetszettek, mert abból otthon ritkábban jut, de pont ezért nem tudom megmondani hogy mennyivel lehetne jobban csinálni. A valaki Kubába jön, étteremben egyen homárt, itt egész olcsó.

All inclusive svédasztal: iz: 5/10 állag:6/10 minőség:6/10

Mondanám, hogy hozza azt amit otthon is adnak a szállodákban vagy a konferenciákon amikor büféebéd van, vagy hogy hivják ezt. De lényegében az összes aspektusában elmarad mögötte. Főleg az állag az ami itt is gond, bár tény, hogy jobb mint az étteremben. Valószinűleg azért, mert itt több idejük van rá.
Ettem pl enyhén ananászos izű marhafarok "tokányt". Pont nemrég hozta úgy a szükség, hogy marhafarokból kellett pörköltet csinálnom. Pontosan tudom, hogy szép kihivás puhára főzni. Ellenben nem lehetetlen, a hatalmas titok, hogy kell rá elég időt hagyni. Itt ha jól értem hetente legalább egyszer, de inkább kétszer csinálják ezt a kaját. Ha ennyi próbálkozás után még mindig ilyen, akkor azt kell, hogy gondoljam, hogy a kubaiakat egyszerűen nem érdekli, hogy rágós a hús.

Casa lista: iz:6/10 állag:6/10 minőség:7/10

Majdnem minden Casa kinál reggelit, ebédet, vacsorát. Az egész jelenség nagyon hasonló az éttermihez. A különbség talán annyi, hogy itt egy kicsit több időt tudnak szánni az elkészitésre, ezért nem annyira botrányosan rágós minen.

Kifőzde: iz: 7/10 állag: 8/10 minőség: 5/10



Érdekes izekért oda kell merészkedni ahol a helyiek esznek. Nem egyszerű kérni, mert nem tudsz semmit. A listából csak rélig értem, hogy mit fogok kapni, nem tudom, hogy hol a sor vagy hogy egyáltalán kitől kell kérni. Az is talány, hogy mennyibe fog kerülni, bár ez a része általában kellemes meglepetés. Ettem például piacon amolyan disznópaprikást aminek volt egy-két nehezen beazonositható elem is az izében. Nem az a meglepő, hogy a rizs mellé banánt is adtak hozzá, hanem az, hogy ez pont igy volt jó. Az adagok hatalmasak, a kubaiak műanyag dobozzal jönnek, ami megmarad, azt eszik még 2 napig.

Street food Santiago de Cuba: iz: 6/10 állag: 6/10 minőség: ?

Talán 10 pesoért ettem nagyon jó sült csirkecombot banánchipssel. Kis adag volt, de árban kiadja. Jónak tűnt, de minőségről nem merek nyilatkozni, mert másnapra lett hasmenésem. hozzáteszem, nem biztos, hogy ettől.

Street food Havana: iz: 3/10 állag: 6/10 minőség: 2/10

Pizzát és hotdogot próbáltam Havanában. Ha kinoznak sem vagyok hajlandó újra.

A kommunizmus a magyar konyhát is megolte. A 80-as évek végére lényegében maradt a rántotthús meg a gulyás leves. Ha valamibe citromfű is került, azt már reformkonyhának hivtuk. Nekünk már volt rá 30 évünk, hogy magunkra találjunk és az irány jó, de még hosszú az út előttünk is. Kuba még el se kezdett járni rajta.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet belefutni néha egy jó kajába. Inkább csak azt, hogy egyáltalán nem tervezhető a dolog. Az ártól biztos hogy független, azt inkább a helyért fizeted. A háromszor ettem igazán jót étteremben, 1,5(!)CUC, 8CUC, és 12CUC volt az ár amit fizettem érte. Az utolsó nem ér, az homár volt. Ugyanakkor ettem elegáns helyen 15CUCért kifejezetten rossz kaját. Ha valahol itt méginkább igaz, hogy nem tudatosan, hanem érzésre kell helyet választani. Nekem legalábbis azzal volt leginkább szerencsém.

+1
Olasz kaja:

Út tűnik a kubaiak nagyon szeretik az olasz kaját. A pizza lényegében nemzeti kajájuk és szinte minden sarkon van egy olasz étterem. Kiváncsi voltam, kipróbáltam hát egyet...
Én az olasz konyha elkötelezett hive vagyok. Lényegében mindent szeretek abban ahogy az olaszok ételt és italt vesznek magukhoz. Kevésbé szerencsések már nyilván többszöt hallottak áradozni róla. Az olasz kajához viszont csak az olaszok értenek igazán. Pont ezért otthon nem is nagyon szoktam enni. Kiváncsian, de nem túl komoly elvárásokkal érkeztem az étterembe ahol foglalásom volt. Kb. 15 percet késtem. Nem akarom lelőni a poént, de az egész étteremben ez volt a legolaszabb dolog. Az már kevésbé, hogy ezen annyira fennakadta, hogy valami főnöktől kellett megkérdezni, hogy azért még ehetek-e. Azért azt is kell tudni hozzá, hogy a ránézésre 60-80 főt kiszolgáló helységben igy voltunk összesen 9-en, bár abból 4-en már pont mentek.



Az étlap igéretes volt. Megfelelő ételkategóriák a megfelelő sorrendben. Látszik, hogy ilyet már láttak valahol. Az mondjuk gyanús volt, hogy az egyik secondi tételnél köretként rizotto szerepelt, pedig ugye attól, hogy valami rizs még nem lesz rizotto. Amikor szerettem volna kikérni a klasszik menüt, akkor már jelezte a néni, hogy az úgy nem lesz jó, mert az egységárban, vagy tészta, vagy secondi van. Hát jó.
Előkészitésnek a néni egy lapos tányérba öntött olajat majd a közepébe balzsamecetet. Akkor még nem tudtam ez mire jó. Később se jöttem rá. Az előételnek kért nyers érlelt marha nyers volt, érlelt nem, ellenben vastagon nyakon volt öntve balzsamecettel és megszórva parmezánnal. Simán csak értelmezhetetlen volt. Az utánna érkezett leves szót sem érdemel. A "főfogás" mellett viszont nem tudok szótlanul elmenni. Már mikor elém tették beigazolódott, hogy a rizottó tényleg a rizsköret. Ez is össze-vissza volt öntve mindenfélével. Ami viszont igazán felháboritott, hogy prosciutto-t igértek, helyette viszont valami zs kategóriás gépsonka volt a tányéron. Nem kérem, a prosciutto az nem a sonka olasz neve. Az egésznek maximum nevében volt köze az olasz kajához. Minden más szempontból leginkább olyan volt mint a turistás éttermek. Talán annyi különbséggel, hogy itt nem sótlan, hanem sós volt minden.

2018. június 11., hétfő

Újabb gyomros északtól

Mikor az előző bejegyzést irtam, még nem is sejtettem mennyire beletenyereltem. A buszvezető minden faluban megállt bizniszelni valakivel valamit, igy elsőre fel sem tűnt hogy a szokásosnál hosszabban időzünk valahol. Inkább csak egy óra várakozás után tűnt fel, hogy milyen kellemes, hogy egy ideje nem megy a légkondi. Nézem a gps-t, nem csak úgy megálltunk az út szélén, hanem kihúzódtunk valami városszéli elhagyatott susnyásba. Aztán dudaszó, egy fickó közli, hogy vamos és majdnem(!) mindenki elindul az újonnan jött buszhoz. Akkor én még nem tudtam, hogy mi a szitu, csak statisztikailag döntöttem úgy, hogy megyek a többséggel. Van abban valami érdekes, mikor az éjszaka közepén félkómásan átszállsz egy buszra, amiről nem érted, hogy miért történik és reméled a legjobbakat. És valóban, rájöttem, hogy ez egy jó dolog! Úgysem voltam benne biztos, hogy hova akarok menni. A csomagom meg van, reggelre nyilván leszek valahol, aztán meglátjuk hogyan tovább. De a hatalmas dráma elmaradt. Mint később megtudtam buszunk megadta magát az új busz meg a cserebusz volt.

Mindig mondom mindenkinek, hogy ha csinálsz valamit, csináld rendesen. Nos hát kérem én állom a szavam. Ha felszállok a szopórollerre, azt is megtekerem rendesen!
3 napnyi hasmenés után egy rázópadon töltve az éjszakát érkeztem meg a kora délutáni hőségben Varaderoba. Hogy is fogalmaztam? Valamit elszúrtam. Még előző nap kikértem Vágó úrtól az emailes segitséget, már csak net kéne, hogy megnézzem történt-e valami. Ahogy felmálházva baktatok az utcán egy pillanatra megjelenik a hőn áhitott Wifi ETECSA felirat. Az utca túloldalán valami kajálda hivogat pesoban megadott kellemes árakkal. Átmegyek, a net közben eltűnt, de legalább nem fogok éhezni. Biztos ami kérdezem mennyi az annyi. Az árlistán 20 peso, fekete leány mondja, hogy 5 CUC. Mondom, hogy ne vicceljünk már, oda van irva, hogy 20 peso. Azt mondja az a kubaiaknak van, turistáknak 5 CUC. Mutatom, hogy nekem bizony csak pesom van (ez ezen a ponton igaz is volt), meg különben is ott az ár a táblán, azt szeretném. Konzultál a többiekkel, bólint, jó lesz. Kérek egy sört is. Kérdezik, hogy a maláta cucc jó lesz-e. Akkor most lassan mondom, hogy mindenki értse: MALÁTA IZÉT SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NE IGYATOK! Esetleg Melinda megkóstolhatja :) Ilyen édes cuccot én még nem próbáltam, és még csak nem is ez az egyetlen hibája. Borzalom. Végzek a kajával. Kérdezem, hogy mennyi az annyi, mert az ok, hogy a csirke 20, de a maláta borzalom nem tudom. Mondja, hogy 5. 25? 5! 5 mi? Hát öt CUC! De hát ezt már megbeszéltük... Erre beszáll egy másik is, keresnek egy turista étlapot. Szerepel is rajta néhány 5 CUC-os tétel, de az hal meg rák, amit valószinűleg nem tudnak, mert az angolul van, mutatom, hogy a csirke az bizony még az átbaszólapon is csak 3. Mire kihúzza magát a nő és mondja, hogy a malátaméreg még 2. Na ennek már a fele se tréfa adok nekik két 20-ast, mire kihivják a szakácsot, meg körbeáll még 2 helyi és leszámoltatnak velem összesen 125 pesot. Ez kérem igy ebben a formában már nem átverés, hanem konkrétam rablás!
Ezen a ponton egész morcos voltam. Leginkább azért fájt a dolog, mert szombat van, a busz lekéste a banki nyitvatartást, nekem meg összesen 11 CUC van a zsebemben. Mondjuk legalább ez a probléma megoldódott, mert talátam egy nyitva lévő bankot. Igy simán már csak fáradt voltam, meg nyűgös és zabos, de ez pont nem az a szitu ahol be lehet dobni a hisztikártyát. Megyek tovább net után kutatva. A bankból odébb küldenek 6 háztömbbel, onnan meg vissza 4-et. Megállok NY-i szabadságszobor pózban azon a járólapkockán ahol igy pont van wifi. Ezúton köszönöm segitőimnek a kapott infókat! Lényegében az első infora lecsaptam ami eljutott hozzám, különben is viccesnek találom a Solymar nevet.
Persze mikor kéne sehol egy taxi. 2,5km, nem sok, de most nincs hozzá kedvem. Talán 500m séta után lassit egy taxis. Mondom, hogy Solymar, mondja, hogy 10 peso? Kérdezem tuti Peso, igen monda és mutatja, hogy ott a családja is (két fiatal nő, meg egy kislány). Beülök, elindulunk ismerkedem a családdal, majd ők pár háztömb múlva kiszállnak. Még be se csapták az ajtót mikor a fickó egyrtelműen a tudtomra adja, hogy a családot meg is lehet ám dugni, ha éppen olyanom van... Ez az összes létező szempontból bizar. Ha tippelnem kéne a két fiatal nő a lányai voltak az egyik ölében meg ott volt az unoka. Érdeklődésmentes mosollyal reagálok, elengedjük a témát. Odaérünk a hotelhez. Adom a 10 pesot, a fickó fel van háborodva, hogy az bizony 10 CUC lesz. Kérdezem, hogy ez most valami vicc-e? Család a kocsiban, 2km, és 2x kérdeztem rá, hogy ugye peso. Kiszáll a kocsiból, ordibál mindenkinek mint a fába szorult féreg, mondja, hogy rendőrt hiv. Mondom, hogy részemről az mehet. Többen bekapcsolódnak a túlfűtött vitába. Megtudom, hogy itt Varaderon kérem a peso az nincs is, itt minden CUC. A kedvencem egy rozzant francia öreglány, aki görnyedt ujjai között ottfelejtett füstszűrőig szivott ám rég kihűlt cigarettás kezével hadonászva magyarázza nekem a tények ismeretének teljes hiányában, hogy ne szarozzak, fizessem már ki a taxist. A rend kedvéért számoljunk egy kicsit. 2km Budapesten se lenne egy ezres sem. Cserébe itt állitolag szinte ingyen van a munkaerő a jármű amortizációja gyakorlatilag 0 egy literbenzin meg 1 dollár. Végül kiegyezünk 5 CUC-ban, mert engem már kicsit zavar az összecsődült tömeg. A helyi temperamentumot még szoknom kell. A balhénak vége, kézfogás, ölelkezés, mindenki megy a dolgára.
A hotelben szabad szoba nincs. Helyben van egy Cubatour, intéznek nekem egy szobát egy másik, jobb hotelben. Kérdezem mennyi lesz a taxi oda, mondja, hogy az kb. 4km, szóval 3-5 CUC. Kimegyek, jön is az egyik taxisofőr aki az előző csetepatéban egész békepárti volt. Mondja, hogy oda bizony 10 CUC a dij, de látja, hogy volt ma már elég bajom, elvisz 5-ért. Istenadta rendes ember, meg kell becsülni az ilyet, hát van még tisztesség a földön. Kiderült, hogy én is tudok szinészkedni ha már nincs más. Hálásan megköszönöm a nagylelkűségét és elvitetem magam.

Nagy kár pedig már épp kezdtem megszeretni Kubát. Úgy látszik itt is igaz: akik élnek azok délnek mennek.

2018. június 10., vasárnap

Varadero projekt ujraindul

Az előző történetből lemaradt a slusszpoén. Mire a dokihoz eljutottam, lényegében rendbejöttem.
Másnap reggel ha más nem az előző napokhoz képest tele voltam energiával. Fel is keltem 7-kor, mert most már azért csinálni is kéne valamit. A terv az volt, hogy gyors reggeli után elballagok a parkba megnézni megvan-e még az internet és gyorsan posztolok is egyet. Utána irány a Kubatour iroda, ahol mondjanak végre valami jó all inclusive csomagot Varaderora, mert még pont van két napom amit el tudok ott játszani, vagy adjanak egy repjegyet Havanába, akkor legalább nem kell 15 órát buszoznom. Ha ez meg van, már csak pénzt kell váltanom és egyém az egész nap, mert a busz Varaderoba csak este indul. Na persze...
A fentiekkel ellentétben a következő képpen alakult a napom: A parkban a net használhatatlan. A blog még elmegy, az elő van készitve, csak el kell küldeni a szöveget, de érdemben információt szerezni semmiről nem tudok. Irány a Kubatour. A jó hir, hogy beszélnek angolul. A rosszak: nincs hotel ajánlatuk, csak buszt tudnak foglani oda, repülőt nem tudnak foglalni, de mindez csak feltételes, mert nincs áram, most semmit nem tudnak csinálni. Tudnám, hogy minek kell egy utazási iroda 8 fővel ahol semmi mást nem csinálnak, csak egy konkrét buszra foglalnak jegyet, amit a pályaudvaron egy bácsi csinál. (Na mondjuk arról is lesz szó!) A bank előtt hosszú sor vár a tűző napon. Vagy már megtelt odabenn, vagy a bank is leállt az áramszünet miatt.

Ezen a pontot kezd elegem lenni mindenből. Úgy döntök, hogy márpedig én este Varaderoba megyek, ott meg csak lesz valami, addig meg kihozom a napból amit lehet. Leintek egy motoros taxit és megalkuszunk az árban. Készültem, hoztam kendőt, hogy ne a kopasz csapzott fejemre kelljen feltenni a közösségi bilit. Pont délben érünk a pályaudvarra. Ebédszünet. Igen, a santiagoi buszpályaudvar jegypénztárában!
Semmi gond, ma nem szúrnak ki velem. Biciklis taxiba pattanok (mókás ahogy mondják: biszi-taszi), és irány a hősök temetője. Hanoiban kihagytam Ho Shi Minh apó mauzóleumát, itt csak megnézem Fidelt, meg a többi hőst. Amúgy régóta tervezek irni Kuba hőseiről, forradalmairól és hogy mindez hogy jelenik meg a pénzeken. Talán egyszer össze is jön. Most röviden legyen elég annyi, hogy a kubai nemzet Petőfije Jose Marti. Iró, költő, forradalmár, értelmetlen halált halt mártir. Ovatosan mondom, de a wikipedia cikk alapján ráadásul mindezekben sikeresebb a mi nemzetünk kincsénél. A hasonlóság abban is áll, hogy én még nem láttam olyan települést Kubában, ahol a fő út ne Jose Marti lenne és a kérdés csak az, hogy hány szobra van összesen a városban. Mellesleg ő van a különböző 1-es bankjegyeken is. Na neki van egy hatalmas mauzóleuma a temető legelőkelőbb helyén, benne hatalmas szoborral, meg minden. Mellette egy kavicsnak tűnő kisebb formázatlan kődarab, rajta egy tábla egyszerű felirattal: Fidel.





Ő akarta igy. Csak semmi felhajtás. Kuba egy végtelenül ellentmondásos hely, miért pont a történelme és nagyjai ne lennének azok. Egy nemzet él büszkesége miatt nyomorban, mégis bőven akad tiszteletre méltó részlet az ő történetében is. Azt hiszem egyébként pont ez a fantasztikus Kubában, hogy itt semmi sem egyértelmű.
Na jól elkalandoztam, vissza a történésekhez. Mire lejár az ebédidő, tisztes sor vár a bácsira aki a jegyeket adja. Egy órát várok rá, hogy végül felirja a nevemet egy papirra és közölje, hogy jöjjek vissza este egy órával a busz indulása előtt. Felsejlik egy mondat a közelmúltból, "remember, tihis is Cuba"
Újra motoros taxi, irány az étterem, amit még a nagy hasmenés előtt ajánlottak. Bátor vagyok, bevállalom a ház specialitását. Valami bárány.



Az ize egész jó. Ellenben az elkészités. Otthon még a bivajbasznádi kockásteritősben is üvöltve küldené vissza az ember, ha ilyen állagú kaját raknak elé. A rágós hús szilánkosra zúzott csontokkal azért nem jó kombináció, mert ha szerencséd van, akkor az izomból rágás közben harapsz rá a hatalmas csontszilánkra és nem a hatalmas nyelés közben hasitja a nyelőcsöved.



Vissza Raidához, szólok, hogy én pár óra múlva el Varaderóra. Mondja, hogy nem a legjobb ötlet, mert holnaptól oda csúnya esőt mondanak. Én már mindegy, most már ha belepusztulok is, elmegyek arra a rohadt Varaderora. Uff! Még van két és fél órám. Kéne egy taxi, ami elvisz az erődhöz ami a városon kivül van, megvár, visszahoz, megvár, kivisz a buszhoz. Egyet kértem, kettő lett belőle.
Fiatal srác visz motoron az erődhöz. Nem vagyok nyugodt. Én még akkor is félek valamennyire a motoron, ha én vezetem. Ez jól is van igy, valószinüleg ezért élek még. Na most amikor a poros utcákon elkezd szemerkélni az eső, emberünk meg erre úgy reagál, hogy még idegesebben cikázik, az nem az igazi. Persze rövidnadrág, vékony ing, meg a "sisak". Ez utóbbi megér pár szót. Nyilván kicsi a fejem, mert állandóan le akar repülni, még szerencse, hogy van rajta egy madzag, igy legalább nem veszik el ha leesik. Formára kb, mint egy lovagló kobak, ahogy igazgatom feltűnik, hogy bár a pereme is papirvékony, középen egyáltalán nincs kemény anyag, simán nyomogatom a fejtetőmet. Igy hirtelen nem tudok elképzelni semmi olyat amihez lenne értelme felvenni egy ilyet. Talán farsangra, ha simán csak hülyén akarsz kinézni.
Megyek az erődhöz, lesz-e belépő? Indiában a standard külföldi szorzó az ilyen helyeken 25x volt, a rekordot a Taj Mahal tartotta a maga 35x-ével. Hát kérem új rekorder született. Helyieknek 1 peso, külföldieknek 4 CUC. Segitek, az 100x! A néni már messziről nézi a fura idegent. Hozzá lépek és a frissen tanult nem is kubai hanem egyenesen santiagoi kiejtéssel köszöntöm. Megáll a levegő, patthelyzet, tanácstalanul néz rám. Ekkora lehúzásból nem akarok kimaradni, még akkor sem, ha a rossz végén kell lenni hozzá, különben miről irnék. Hogy fokozzam a helyzetet a jobb zsebemhez nyólok ahol a pesot tartom, gondosan sorban, a kis cimletek kivül. Átlaposom az 1 pesost és átadok a néninek 100at. Sokáig túrja a fiókot mire talál végre egy 4 CUC-os jegyet. Én se látok itt turistát, biztos nincs benne az utikönyvben. Nekem megért ennyit. A tengert is szeretem, meg az erődöket is. Ráadásul ez zseniális. A santiagói öbölbe tuti nem ment be olyan hajó, amit nem akartak.

Érzékeny búcsút vettem Raidától majd taxi a pályaudvarra. A jegyvásárlás további gyönyöreit nem részletezem, de közben vagy kétszer elgondolkodtam rajta, hogy tényleg akarok-e én még Kubába jönni. És ez nem a Peti szopatja magát a helyi busszal különkiadás, ez a Viazul, a turisták luxus (és egyetlen) hosszútávú közlekedési eszköze.
Este 8-kor indultunk, holnap délre leszünk ott. A busz úgy ráz, hogy nem a veseköve, hanem a veséje esik ki az embernek. Ennek kapcsán jelzem, hogy ha a szokásosnál is több az elütés, az azért van, mert egyáltalán semmit nem látok abból amit irok, még 150%-on sem. A buszvezető az előbb vett fel még egy pulcsit. Milyen kár, hogy nincs valahol a keze ügyében egy tekerő amivel mindannyiunk számára enyhébbé tehetné ezt a sarkvidéki élményt itt a trópusokon. Próbálom tartani azt a szabályt, hogy ha nincs foglalt szállásom, akkor korán és kipihenten kell érkezni, hogy legyen energiám nemet mondani az első pár helyen ha kell. Ez különösen fontos a szokásosnál drágább helyeken. Asszem valamit már megint elszúrtam!

3 nap all inclusive

Hetek óta töprengek mi férjen még bele Kubába. Annyira adja magát, hogy itt jól a pénzszórós turista üzemmód éri meg igazán, hogy rávettem magam, egyszer ezt is ki kell próbálni. Váltottam is egy csomó pénzt délelőtt. Este megy a busz, délre ott is vagyok Varadero valamelyik sokcsillagos resortjában.
Aztán egy zavarbaejtően hirtelen jött ötlettől vezérelve inkább úgy döntöttem, kár lenne veszni hagyni azt a doboz széntablettát amit még indulás előtt vettem. A következő 48 órát a szobában töltöttem. A második nap már mertem enni valamit, de nem bizonyult jó ötletnek.

Szobafogságom alatt azért megint láttam egyet s mást. Akkora itt a jövés-menés Raidánál, hogy fogalmam sincs ki kicsoda. De van itt egy idől fekete néni, akit elég sokat látok. Vékony, görnyedt, csoszog és mindig molyol valamivel. Ha jól értem ő amolyan házicseléd. Előhivta az összes történetet amit apai nagyanyámról hallottam, hogy dirigálta a cselédeket fiatalabb korában. Már csak ahogy mesélt róla, éreztem, hogy nem szerettem volna cseléd lenni nála. Valamelyik nap mikor abból a bizonyos ételből szerettem volna még egy kicsit enni, Raida épp aludt. Mondom hát a néninek, melegitse már meg nekem a maradékot. Akkor még naivan nem sejtettem mi a szitu. Benéz Raida szobájába, de felkelteni gondolom nem meri. Bizonytalanul húzza el a tányéros szekrény ajtaját, valószinűleg még sosem nyúlhatott oda be. Mikor látom, hogy esetlenül remegő kézzel veszik ki a tányért, próbálom mondani, hogy nem annyira fontos, tudok én várni, de ennyire még nem megy a spanyol. Megkapom a kaját, meg is eszem, minden szép és jó. Pont mikor végzek, kijön Raida. Égtelen haragra gerjed, úgy osztja a nénit, hogy egyszerre sajnálom és szégyellem magam amiért én vagyok az oka ennek. Fél perc múlva kijön Raida a konyhából, mintha mi se történt volna én sűrűn kérem a bocsánatot és mondom, hogy az én hibám, mire rám csak mosolyog és kedvesen mutatja, hogy van még ha kérek. Nagyon fura érzés volt, ilyet én még nem tapasztaltam. Elgondolkodtam rajta, mennyire volt régen az a rabszolgaság itt.

Mielőtt elutazom valahova be szoktam olttatni magam, meg elolvasom, hogy mik azok a dolgok amikre nincs oltás, de érdemes odafigyelni a jelekre. Nem hülye szokás, egyszer már megmentette az életem. Azt mondják 4 nap hasmenés már súlyos eset tud lenni, igy a 3. nap elmentem a nemzetközi klinikára. Bár ne tettem volna...
Ha jól emlékszem, Kubában a legnagyobb az egy főre eső orvosok száma az egész világon. Ráadásul az oktatás is hiresen jó, szinte 0 az irástudatlanság, amivel szintén előkelő helyen van a világrangsorban. Azt nem tudom, hogy az orvosoknak mit tanitanak, de matekot meg angolt tuti nem. A kis számok még mennek, gyorsan sorolja mi mennyibe fog kerülni nekem, mondjuk tény, hogy spanyolul. Mondom, Si. Erre elkéi az útlevelem. Ez a Magyarország/Hungarian mező mindenkit zavarba hoz itt, rutinosan segitek: Hungria. Leirja a születési dátumom, majd kérdezi hány éves vagyok. (?!?) Mondom thirty seven. Leirja 35! Treintasiete.
Ok, térjünk rá mi a bajom. Mondom neki, hogy 3 napja hasmenésem van. Kész szerencse, hogy a betegségek alapvetően latinul vannak. Kéri, hogy akkor adjak mintát. Mondom, hogy már annyit mintáztam, hogy meguntam a dolgot és egy napja nem ettem, szóval az nem fog menni. Megvizsgál, állitolag az egész hátam véraláfutásos, elhiszem nem látom. Kérdezi, hogy vehetnek-e vért tesztelni? Mire? Két dolgot mondott dengue meg valami amit nem értettem. Mondom neki, hogy a denguevel ne vicceljünk, mert azzal nem vagyok jóban, különben is hasmenésem van nem lázam. Nem tágit, irány a vérvétel. Itt nem tűvel szúrják meg az ember ujját, hanem van egy külön erre a célra készitett eldobható szikeszerűség ami egy 5mm hosszú és ugyanilyen mély vágást csinál. Azért a két csepp vérért ami kellett nekem elég lett volna egy tűszúrás is, de nem ezen fogunk összeveszni. Eredmény 20 perc múlva. Az pont hosszú idő, hogy kiderüljem van-e valami bajom kettő közül amiből az egyikről tudom, hogy komoly bajban lennék, a másikról azt se tudom eszik-e vagy isszák. (Dengue egyszer már volt, nem sokon múlt, de én nyertem. A háromból arra az egy alfajára immunis vagyok, a másik kettő viszont elvileg most még veszélyesebb rám.) Kértem, hogy irja már le a másikat, mert azért érdekel mivel vádolnak. "Sika"
Net ugye nincs, van 20 percem. Elrohanok a legközelebbi térre és idegesen keresem miről van szó. A zika virus az. A leirás alapján azt sem tudom minek tesztelik, úgyse lehet vele mit kezdeni, belehalni meg nem fogok. Vissza az eredményekért. A tesztek megerősitik, hogy egyik lázban sem szenvedek. Mondjuk ez annyira nem lep meg, azért az feltűnő amikor az ember fázik a trópusokon. A hozzáértő nemzetközi kommunikáció és a feltétlenül szükséges tesztek 68 CUC. A hasmenésre szükséges gyógyszer 10 napi adagja 4.50 peso. Az élmény megfizethetetlen...

2018. június 9., szombat

Egy nap Santiago de Cubaban

Ma nem tulajdonképpen nem csináltam semmi értelmeset. Ez nem baj, tapasztalatom szerint az ilyen napokon történik tapasztal az ember a legtöbbet. Ma sem volt ez máshogy. Csak nehéz leirni. Tele vagyok élménnyel, pedig konkrétan nem történt ma semmi. Na jó, meg volt az első jó streetfood Kubában. Sültcsirke banánchips-el 10 pesoért. A kaja zseniális, hozzájutni nehéz. No nem mintha nem adnák minden sarkon, de ki kell várni mig a néni meghajtogatja a papirdobozt, ami valami fura okból kifolyólag örökké tart. A sor meg vár. Itt valahogy nincs meg az a koncepció, hogy ha x idő alatt több vendéget szolgál ki, akkor a nap végén a bevétel is több lesz.

Kis betekintést nyertem a kommunista hiánygazdaságba is. Fél órát álltam sorba az ETECSA iroda előtt, madj szűk 20 percet odabenn mire a néni megmondta, hogy az amit szeretnék nincs. Én még jól jártam, 5 órás internetkártyát szerettem volna, de csak 1 órások voltak. Nem részletezném az okokat, de ez egy kicsit szivás. Ugyanakkor hol van ez ahoz képest amikor valaki fél napot áll sorban egy szinestévéért, majd a végén közlei vele, hogy az már nincs, de remek kinai porcelán kávéskészlet akad. És gyanús nekem, hogy tuti volt ilyen, mert minden nagyinál legalább két fullos készlet porosodik a vitrinben, amit soha senki nem használt. Nyilván valami igazán fontos alkalomra tartogatják.

Aztán megismertem Javiert az informatikust aki egy rumboltban pincér. (Igen, venni is lehet, meg inni is) Láttam még 150 éves rumot is, de sajnos a 7 év fölöttieket nem lehetett kóstolni. Biztos ami biztos a 7 éveset meg is kostoltam. Volt annyira jó, hogy vegyek belőle egy üveggel estére. Közben szó szót követett, Javier rendes srác. Informatikus, de a csapos munkát jobban szereti. Ha tippelnem kéne, jobban is keres vele.
Egyébként az élmény kiadott egy szimbolikus kubai turistautat...
A dráma kellékei: A helyiek szerint elegánsra berendezett bár, aminek meg van azért az esetlenül múltidéző bája. Rengeteg jó rum és néhány koktél ami nem drága, cserébe nem igazán tudják jól elésziteni. A szereplők vendég oldalon, egy belföldi turista pár, egy helyi szélhámos, egy fogalmatlan turista aki nem beszélni spanyol. A helyi erőket egy pultos Javier, egy pultoslány Barbara (aki nem tudom minek kell plusszba ehez a hatalmas forgalomhoz), hátul az irodában a főnökasszony és ki tudja hány barátnője.
A cselekmény: Turista benéz az ablakon, Javier kijön és becsábitja. Javier el tudja mondani angolul a számokat, amiket amúgy is le lehet olvasni az üvegről. Na jó, nem leszek igazságtalan, nagyon alap barkóbázós beszélgetésre jó az az angol tudás. Turista megkóstolja a 7 éves rumot, vesz egy üveggel, majd nekiáll végigkóstolni a koktélokat is. Megjönnek a belföldi turisták, ők okosabbak. Egy koktél kettőjüknek, 2 üveg 7 éves estére, 10 perc a helyszinen, majd balra el. Hősünk épp kezdi megkedvelni a helyet és társaságot. Javiernek informatikus, de csaposkodni jobban szeret, és nemrég született kislánya. Barbarának is van gyereke, nem beszél angolul és szeret táncolni. Még a főnökasszony is kijön megkérdezni jó pultos-e Javier, természetesen helyeslek. Na de drámát igértem, konfliktus is kell, megjön hát a helyi szélhámos. Hamar kiderül, hogy "ma van a születésnapja". Mázlija van, a turistának meg pont ma van jó kedve, kap egy italt. Eddig rumot ivott, de most hirtelen nem szereti, koktélt akar. Látja, hogy horogra akadt a balek, meg az italtól a bátorsága is meg jön, ontja is magából a jobbnál jobb ajánlatokat, emberünk nem győzi visszautasitani. Hamar elfogy a koktél, kérné is a következőt, de nincs aki finanszirozza, magának meg csak nem vesz italt a születésnapján. El is oldalog szerencsére, pont jókor. Innen már javul a helyzet, akkor már a jók is járjanak jól, Jani és Barby is kapnak inni, hősünk pedig táncolni tanul a benszülöttektől. A lépéseket talán meg tudják mutatni, de a lényeg a végükben van, az az övék marad. Búcsúzóul FB cimet kérnek, Barby telefonszámot ad cserébe lelkesen, mert hogy másnap nem dolgozik.
Hősünk vidáman el, jó hely ez a Kuba! Kár, hogy ez pont olyan, mint amikor a brit turista jól érzi magát a Liszt Ferenc téren egy felkapott helyen, ahol a lányok akik körbezsongják jó eséllyel munkáslányok a számla meg az est végén 50e+. Ő meg úgy van vele, hogy ennyi mulatságért ez nem is drába, otthon több lenne ugyanez, elvégre meghivta a fél krimót.
Kubába egy koktél ára a legtöbb helyen 1-5 dollár. Olcsó ugye? Sankti Spiritusban több helyen láttam 5 pesoért pina colada-t a helyieknek. Szóval a szorzó 5-25x.
Persze összességében jól érteztem magam, be is csiccsentettem, megivtam mindenkit egy italra és még egy üveg 7 éves rumot is hoztam haza magammal. Ha ezt nézzük állati kevés mindezért 20 dollár. A duplája is az volna.

Meg volt az első spanyol vitám is Raidával. Még reggel kérdeztem nem tud-e egy angolul beszélő ügyvédet, mert szivesen faggatnám Kubáról. Azt mondta telefonál az egyetemre, aztán majd kiderül mit lehet. Mikor visszaértem mondta, hogy talált is valakit aki ráér holnap délután. Kérdeztem beszél-e angolul, mondta, hogy abban nem biztos. Itt jött a dolog vita része. Hangzásra, dinamikára olyan volt, mint valami dél amerikai szappanoperát nézni eredetiben.  Én mondtam, hogy nekem bizony angolul kéne a dolog. Mire ő replikázott, hogy mi is megértjük egymást spanyolul. Próbáltam érvelni, hogy az egy dolog, hogy itt activityzünk, de ha a kubai jogról szeretnék tanulni, az se lenne baj ha tényleg érteném mi történik... Ez az én olvasatom. Még az is lehet, hogy közben én a nehézgép iparról magyaráztam, ő meg nem értette, hogy hogy jön ez a méhek párzási szokásaihoz. A franc se tudja, nem tudok én spanyolul. De maga a vita az tetszett :D

2018. június 8., péntek

Ez kicsuszott Kubarol

Rötgön ahogy megirtam az előző bejegyzést kikivánkozott belőlem valmi komorabb hangvételű, de nem akartam összekötni. Igérem rövid leszek, elvégre mennék a városba.
Leesett mi a baj ezzel az egész országgal. Én vagyok a 100-ból 1 aki tényleg kiváncsi az igazi Kubára és még én is azon gondolkodom, hogy kéne inkább egy tiszta szoba. Valójában Kuba csak azt adja nekünk amit kérünk tőle. Nem vagyunk mi kiváncsiak az igazságra. Kérjük magunknak azt az illuziót amit nekünk olcsón, nekik jó áron meg is kapunk. Isszuk a 3 dolláros koktélt és azt mondjuk jó hely ez a Kuba.
Az igazi Kubát baromi nehéz észrevenni. Pár napja sikerült végre egy olyan városrészbe tévednem valahol ahol a szegényebb kubaiak élnek. A mumbai nyomornegyed környékét idézte. Annyi különbséggel, hogy a gyerekek boldogan játszottak az utcákon, az egész környéken béke és nyugalom honolt eltekintve attól a fura alaktól aki fürkésző tekintettel járja utcáit. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem. Ezt kerested, most örülsz? Hát igen is, meg nem is. A nyomort látni sosem jó. Most legalább már teljes a kép. Az a szomorú az egészben, hogy ezek az emberek azok akiknek igazán szüksége lenne a segitségre. Ők azok akik semmit nem kapnak belőle. Kedvesek, óvatosak és büszkék. A turistás részen nem szégyellnek átverni és lehúzni, pedig nekik 10x, 100x annyi van mint ezeknek az embereknek. Itt viszont az ember aki szó szerint a kukából eszik nem fogadja el a pénzt amit adni akarok neki.
Szomorúan ballagok vissza a város felkapottabb részébe. Nem tudom mi a megoldás. Leülök a téren összeszedni a gondolataimat és közben nézem ahogy a turistákon jól kereső helyiek számolatlanul isszák a 3 decis söröket 300 forintjával.
Kuba tényleg egy szegény ország, ahol választhatsz, hogy az államnak, vagy a szélhámosoknak adod a pénzed. Nagy kár, hogy pont azoknak nehez adni akiknek igazán szüksége volna rá!

Raida

Elmúlt este 11, nemrég érkeztem meg santiagoi szállásomra. Fáradt vagyok. Ragadok. Azért mennék megnézni a várost egy gyors zuhanyzás után. Mégis itt ülök és irok. Ezt muszáj most rögtön. Raida egy jelenség. Még a korábban megénekelt bayamoi család intézte nekem ezt a szállást Santiagoban. Idejutni is kalandos volt, áttörtem a magukat kináló taxisok sáncán majd kis séta után futva pont elértem a 15-ös buszt ami mint kiderült tényleg jó helyre hozott. Nyilván nekem hiányzik néhány kerekem, de én igy szeretem. Santiago már ránézésre is más élmény mint eddig bármi. Igy elsőre ez pont olyan mint a kádári budapest és a kubai temperamentum találkozása. Nem fogok unatkozni.
Itt már emeletek is vannak kérem, meg rendes panelek, szóval nem annyira volt triviális a casa megtalálása mint általában. Azt nem mondták, hogy mire számitsak. Egy öreg néni fogadott. Rögtön megölelt, megpuszilt, amit látni már láttam itt Kubában, de nekem még nem volt ilyen üdvözlésben részem. Az erős kezdés után jött a hasonló léptékű visszaesés. Már a lakás is elég lepukkant. A szobában a hirtelen villanyfény elől ilyedten menekült az ágy alá a csótány. Há' mondom ma estére jobb hiján jó lesz, aztán uzsgyi. Aztán rákezdett Raida...
Raida a házigazda hölgy. Legalább 70 éves, de annyi élet energia és kiváncsiság van benne, hogy hordanám körbe a világban motivációs szónoknak. Kb egy órát beszélgettünk. Mint megtudtam biokémikus professzor volt az egyetemen, a férje 8 éve halt meg, a rokonai Bayamoban laknak, onnan a kapcsolat. Ellátott minden hasznos információval Santiagoval kapcsolatban és kitárgyaltuk hogy lesz a reggeli. Ja és épp csak néhány szót beszél angolul. Szóval egyrészt elhiteti velem, hogy lassan tudok kommunikálni spanyolul, másrészt szerintem ez alatt az egy óra alatt fejlődtem is annyit ami már mérhető az elmúlt közel 20 naphoz.
Azt hiszem ez az igazi Kuba! Csupa ellentmondás. Ha a szobán múlna már ma este költöznék. Készültem kérem, kinéztem airbnb-n több szállást is ami a képek alapján lényegében luxus és még olcsóbb is. Valószinűleg maradni fogok. Raida zseniális. Szokták mondani, hogy vigyazz mit kivansz, mert még a végén megkapod.