Életjel

 Talán az elmúlt néhány posztból érezhető volt, hogy elkezdtem egy kicsit befelé fordulni az elmúlt időben. (Szerencsére nem a kifejezés negatív értelmében.) Ez lehet az oka annak, hogy egy ideje nem írtam. Most igyekszem részben bepótolni az elmaradást. Csak részben, mert annyira nem veszem már komolyan ezt a blogolást, hogy olyanról írjak ami már nem érint, nem érdekel. Az viszont kicsit érdekel engem is, hogy mi történt velem az elmúlt talán két hétben mióta nem írtam.

Végül nem adtam fel olyan könnyen mint terveztem. Kis önvizsgálat után rájöttem, hogy már megint a többség szabályai alapján játszom. Talán az egyik legnagyobb belső vívódásom az életben, hogy rettenetesn szabálykövető szabálytagadó vagyok. A tagadás belőlem jön, a követés tanult. Ez azért hozza a belső feszültséget rendesen. Szóval elengedtem, hogy mit kéne csinálni és hagytam hogy sodorjon az ár.

Pár napot lófráltam egy Máltai sráccal Japán fürdőiről (onsen) híres hegyvidékén. Jó érzés volt végre nem tudni délben, hogy hol fogok aludni este, meg vezetni és arra menni amerre akarok. Sajnos a probléma ettől nem tűnt el csak átalakult. Ugyanúgy hosszú és macerás volt szállást találni. Ami szabadságot az auto adott azzal, hogy bárhova mehettünk, azt a hegyvidék elvette a lényegesen kevesebb szállás opcióval. Josef is csak rövid ideig volt szórakoztató társaság, így pár nap után búcsút mondtunk egymásnak.

Ha más nem arra jó volt a dolog, hogy kicsit felfrissültem és újra lelkesen vetettem bele magam a város - ezúttal Tokyo - felfedezésébe. Sajnos igen hamar újra szembesültem a problémával, hogy hétvégére nincs értelmesen elérhető szállás egész Tokyoban. Így csütörtök este hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy újratervezés van, megyek Vietnámba pihenni. Volt rengeteg opció a fejemben, de különböző okokból kiestek. Vietnámmal az egyetlen probléma az volt, hogy jelenleg előre kell vízum, azt meg hivatalosan 15 nap alatt adják ki. Nem bíztam a csodában, hogy ez a probléma megoldódik magától, így inkább kerestem az interneten megoldást a folyamat megsürgetésére. Szerencsére az állami szervek korrupciója Vitnámban is hasonló módon bejáratott mint Balin. Mindössze 100 dolláromba került a teljes szolgáltatás. És micsoda szolgáltatás! Rosszul adtam meg a megsürgetendő vízumigénylés azonosítóját, de 10 percen belül az összes kontaktomon jelentkeztek és segítettek kibogozni a problémát. Maga a vízum is meg lett egy óra alatt.

Nem vagyok benne biztos, hogy van olyan, hogy egy hely egzaktul nyugodt, vagy feszült, de azt gondolom, hogy Hanoit kevesen írnák le nyugodt helyként. Ezen a második napon gondolkodtam el, mikor az tucán sétálva párás forróság és kakofón dudakoncert vett körül, miközben látszólag mindenki megpróbált elütni, aki meg nem motoron ült az e szemével megölni, én pedig mindeközben olyan belső nyugalmat éreztem mint már rég.

Szerintem a szabadság érzése az amire ilyen hatással van rám. Kereshetném hosszan a választ, hogy miért, de megelégszem Weöres Sándor válaszával:

Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.

A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.

Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.

Érdekes módon úgy ézem élni már éltem eleget, jöhet a nyugalom, de a szabadság valahogy beakadt.

Vietnám hamar megmutatta, hogy az élet itt sem csak játék és mese. Bérelt motorommal egy napnyira jutottam Hanoitól. Nimh Bin szép hely. Állítólag… Én nem tudom, mert napok óta esik az eső. Így továbbmenni nem tudo, cserébe a környékben gyönyörködni sem nagyon, mert valahogy benne vagyunk a felhőben. Egy kicsit új értelmet nyert számomra a kifejezés, hogy egy “szép napon elmegyek innen”. :)

Nincs itt semmi ami igazán tetszene, mégis jól érzem magam. Ezzel egy kicsit ráerősít a korábbi gondolatra, hogy nem az kell nekem, hogy jó legyen, csak feszültség ne legyen.