2013. február 28., csütörtök

Bangkoki etelkavalkad

Akkor kezdjuk egy testhezallo temaval: a gasztronomia - altalunk eddig megtapasztalt szelete. Enni itt? Erdemes elfelejteni,amit mindenki sulykol,es az utcai kajakra koncentralni! Standokbol nincs hiany,ugyhogy annyi a feladat,hogy ugyesen valogassunk. Sok a helyi arc? Epp sutik a friss... ooo... erdekesen kinezo,finom illatu valamit? Akkor itt nagy baj nem lehet. Fo a faszen folott nagy labasokban a mindenfele szoszos,zoldseges husos ragu,sulnek racson a (vigyazat! Sokszor inkabb edeskes!) nyarsra huzott csirkecombok,majak,serteshus-darabok,tintahalak. Turelmesen varnak a sorukra a jegagyon a halak,rakok,kagylok. Tobb helyutt az asztalon talakban mindenfele zoldseg,csira,amibol szorhatsz a tanyerodba. Nagy serpenyobe a szelen allo halmokbol kotorasszak a kulonfele tesztakat,utik ra a tojast,szorjak bele a kis rakocskakat: es mar kesz is a pad thai :-) Jellemzoen nem, vagy nem tulsagosan csiposek/izben gazdagok
az etelek. A nyarson husik 20 bahttol indulnak (150 HUF), a pad thai 50 korul (350-400 HUF). Nagy kedvencunk a husleves tesztaval, es a fott csulok rizzsel es valami zold, parolt levelekkel.
Tovabbi taligakon a jeghalmon kis zacsiban (ja,itt az elvivos etelcsomagolas is sokszor zacsi,nem doboz,foleg ha levesrol van szo) gusztan megtisztitott, felszeletelt gyumolcsok: ananasz,mango,dinnyek mindenhol. Edessegkent roppanos tesztaju,tojasos toltelekes felbehajtott kis palacsinta,illetve a mai nap ujdonsaga: a hajjal (vattacukor-szeru,de szalas) toltott, zold szinu, lapra kenve sutott posztacias palacsinta. Fertotlenites etkezes elott, utan palinkaval, whiskyvel, kolaval... ja, es ha mar itoka: fini a frissiben csapra vert, nagy, sima zold heju kokuszdio, es a turistak kedveert somentesen arusitott, frissen facsart narancsle (mandarinbol foleg). Pedig milyen jo lenne sosan!
Egy kis kajapiac egy eldugott sikátorban

Szárított tengeri herkentyűk a folyóparton

Az egyik kedvenc "gyorséttermem" Silom negyedben

A 7-eleven élelmiszerlánc tejtermék-kínálata

Chinatown-béli vacsink

A hajas palacsinta :) (kakukktojás, mert ez az ayutthayai piacon van, nem Bangkokban)

Még egy fini leves, bangkoki "otthonunktól" egy sarokra

A legfinomabb nyársas husi (és legolcsóbb egyben: 8 baht) sticky rice-szal a csatornaparton

Erre a levesre találtunk bemenekülve egy helyre az eső elől. Volt benne nyers máj is! Az üdítő meg tamarind-gyökérből van, olyan 10szeres higítással már egész iható... :)

Ebbe a mozgó palacsintaárusba véletlenül botlottunk bele, de megérte!

Íme a csinos és fini

2013. február 27., szerda

Sari szinre lep

Udv a lelkes tomegeknek! Mint a vandorut kovetkezo kiseroje,magam is reszesultem abban a tisztessegben,hogy ezeken az oldalakon megjelenhessek :-) Nade a lenyegre terve: felutottem a fejem Bangkokban,a randit kb. egy honapos intenziv tervezgetes es szervezgetes elozte meg mindkettonk reszerol. Ezuton is koszi mindenkinek,aki hozzajarult a sikerhez! A 20 oras utazas legnagyobb resze egesz kellemes volt,a Qatar igazan kitett magaert (meg persze ertem). Az egyik kedvenc reszem a dohai napfelkelte volt a terminal panoramaablakabol,a pihenoszekbol megtekintve,meg doha pazar ekszernek tetszo ejszakai latkepe fentrol... azert turelmetlenul vartam,hogy vegre megerkezzek bangkokba,ennek oromet nemileg bearnyekolta,hogy sietsegemben sikerult valaki mas csomagjat magammal cipelnem... szerencsere idoben kiderult,es visszaszolgaltattam a tulajnak,valamint megszereztem a sajatomat :-) Es vegre lehetett megkonnyebbulten oromkodni egyutt a nagy szakallassal (nem a Mikulas). Folyt. kov. hamarosan a bangkoki nyuzsgessel,isteni utcai kajakkal,wattal,fekvo buddhaval, stb.!
Az egyik repcsis ebéd - a Qatart csak dicsérni tudom! :)

Már maga a repülés is nagy öröm :)

Napfelkelte a qatari terminálon. Egész jóban lettünk, az alatt a 8 óra alatt, amit együtt töltöttünk...

Hát nem megérte a sok fáradságot az utazás? :)

2013. február 15., péntek

Érdekességek indiáról

Régóta terveztem indítani egy tematikus leírás sorozatot indiai tapasztalataimról. Nem feltétlenül fogok törekedni a tényszerűségre, a tényekről meséljen google barátunk, én inkább a benyomásaimat írnám le, illetve a számomra érdekes dolgokat.
Terveim szerint külön részekben írni fogok, a közlekedésről, az emberekről, az ételekről, a tisztasághoz való fura viszonyukról és

Kezdésnek azonban könnyedebb témát választottam, az érdekes apróságokat. Az elmúlt hetekben próbáltam jegyzetelni, hogy mit akarok majd leírni, de biztos lesz ami kimarad elsőre, majd frissítem a listát:

- Nem tudom mindenki ismeri-e az ovodás viccet:
Mesélő: Te melyik kezeddel törlöd a fenekedet?
Áldozat válaszol: Jobb/bal (kinek mi)
Mesélő: Érdekes, én vécépapírral!
Nos az indiaiak a bal kezüket használják! A wc mellett mindig van egy kis csap meg egy apró kancsószerűség, de sosem kérdeztem meg, hogy mindezt hogyan használják a tisztálkodásra, az mindenesetre biztos, hogy szappant elég kevés helyen találni. Nyilván ebből is fakad, hogy enni viszont jobbkézzel szoktak. Ha balkézzel eszel elég furán néznek rád, ami a leírtak fényében talán nem is meglepő. Ennél egyszerűbb dolgoknál is érdemes erre figyelni. Balkézzel gesztikulálni udvariatlanság, idegent balkézzel megérinteni meg egyenesen vérlázító.
WCpapírt egyébként még a drágább helyeken sem láttam, ez nem pénz kérdése, egyszerűen más a kultúra. Ha nagy nehezen sikerül papírt szerezni valahol, akkor még mindíg ott a probléma, hogy a balkán országaihoz hasonlóan itt sem bírja el az ejtőcső a papírt, cserébe itt kosár sincs amibe tehetnéd.
Mindezt összeadva azzal, hogy az indiai kaja szinte mindenkinek megmozgatta már legalább egyszer a gyomrát akivel itt találkoztam, határozottan érdemes mindíg tartani magadnál valamennyi papírt!

- Részben érintettem az előző pontban, az indiaiak kézzel esznek. Nem csak a szegények, mindenki. Ezt azért meg kell tanulni, mert sok a híg szószos étel, illetve a rizs is eléggé szétesős.
A szószos ételeket sokszor a pitához hasonló kenyérféleségekkel eszik, az egyszerűség kedvéért hívjuk ezt most chapatinak. (Később írok majd bővebben az ételekről, erről is) Ilyenkor a  chapatival úgy kell összecsípni a szószt, hogy a lehető legtöbbet kanalazz vele a szádba.
A rizs sem kevésbé érdekes, azt evés közben sokat gyúrják, hogy egy kicsit tapadósabb legyen, majd egy kis kupacot megpróbálnak valamennyire összeragasztani, aztán a kezükre veszik, majd hüvelykujjal tolják a szájukba. Az egész folyamat során egyszer sem fogják (csippentik) a rizst, mert akkor szétesne.
Mára már egész jól megy nekem is, ha arra van szükség. A magamfajta turistáknak (fehér bőrrel itt nem lehet elvegyülni), sokszor adnak evőeszközt, ez azonban érdekes módon sosem kés és villa, a villa mellé max kanál jár, amivel azért nem annyira könnyű vágni.

- Az apró kis karamellás cukorkák széleskörűen elfogadottak apró gyanánt, sokszor a szupermarketben is azzal adnak vissza.

- A kis címlet egyébként nagy értkék itt. A legtöbb helyen nem akarnak visszaadni, mindenhol ragaszkodnak hozzá, hogy pontosan fizess. A taxisofőröknek te akarsz pontosan fizetni, mert ki tudja adnak-e vissza. Egy százast felváltatni komoly feladat, egy 500-ast, szinte lehetetlen. Az autómaták sokszor ezreseket adnak, azzal az utcán nem sokra megy az ember, mindenkinek megmutathatod, hogy te bizony gazdag vagy, de venni semmit nem tudsz vele.

- Étkezés utáni szájfrissítésre, tehát tulajdonképpen rágó gyanánt, többek között hagymát is használnak. Megpróbáltam egyszer valakinek elmagyarázni, hogy mi pont a hagyma szagát szoktuk megpróbálni eltűntetni, de elég furán nézett rám.

- Vidéken, de még a városokban is, rengeteg a mókus, galambok helyett varjak vannak. Meglepően sok a városokban a sas (néhol annyi mint otthon a galamb), akik az előző kettőre vadásznak. Nem egyszer el is lehet kapni az akciót, ami nem semmi látvány. Egyszer láttam városban hatalmas denevéreket, közvetlen napnyugta után, méretük szinte a sasokéval vetekedett és egész sokan voltak.

- Szemetes szinte sehol nincsen, meg kell tanulni utcán szemetelni, úgyse lesz alkalmad kukába dobni a magaddal cipelt szemeted, mert az nincs sehol. Reggelente ennek ellenére sokszor egész tiszta az utca, mert éjszaka a söprögető kaszt tagjai úgy-ahogy feltakarítják, elégetik.

- A kaszt rendszer jelenléte a mai napig érzékelhető. Nem tudom, hogy minden szinten így van-e, de az biztos, hogy rengeteg a felegyenesedésre képtelen gugoló pózban élő söprögető ember, akiket szemmel láthatóan mindenki más mélységesen megvet. Talán egy fokkal jobb, a testileg még nem elkorcsosult takarítóemberek sorsa, ők azok, akik minden irodát, lakást takarítanak naponta. Én még olyat nem láttam, hogy valaki takarítana a saját lakásában, "erre van az aljanép". Az igazán fura a dolgban, hogy tényleg olyan érzésem van, mintha nem is vennék őket emberszámba.

- Rengeteget köpködnek az utcán. Lehet itt kapni, valami vörös dohányszerűséget amit rágnak, sokan attól köpködnek ennyit, mások csak úgy. Ez a köpködés nem olyan mint otthon, inkább mint a western filmekben. Egyébként aki könnyű megmondani, ki él a dohánnyal, mert azoknak mind ronda vörös az összes foga.

- Nem nagyon van olyan, hogy magánügy, vagy személyes szféra. Ha megállok az utcán és úgy nyomkodom a telefonom, szemrebbenés nélkül mögém állnak, behajolnak a képembe és nézik mit csinálok. Az se zavarja őket, ha történetesen magyarul írok valamit és nem értenek egy szót sem. Pár perc alatt simán kisebb tömeget lehet így magad köré gyűjteni.

- Nem is annyira érdekes, mint inkább vérlázító, hogy külföldieknek majdnem minden belépő 25x (igen, huszonötszörös) áron van. Helyieknek 10 rúpia, külföldieknek 250. Persze van kivétel is a Taj Mahal helyieknek 20, külföldieknek 750.

- Mindenki le akarja fotóztatni magát és még ennél is többen akarnak fehérekkel (gondolom ez igaz az összes többi nem indiai rasszra is) pózolni a képeken. Ha Márkkal kértünk volna 10 rúpiát minden rólunk készült fotóért a Taj Mahalnál, máris nem lett volna olyan drága a belépő.

- A térképre mindenki bután néz, nem nagyon értik, szerintem sokan nem is láttak ilyet még. Sajnos ez igaz a taxisokra is.

- A legtöbb városban nincs az európaihoz hasonló utcanév/házszám jellegű rendszer. Neve csak a nagyobb utaknak van, egyébként az egyes városrészek, néha nagyobb háztömbök kapnak nevet. Házszámok vannak, de teljesen össze-vissza, szóval ha csak a címét tudod annak ahova mennél, akkor teljesen esélytelen odatalálni.

- Néhány dologgal kapcsolatban eléggé paranoiásak. Nem lehet fényképet készíteni semmiről ami állami. Hidak, állomások, vasút. Sokszor szerettem volna képet a tömegről az állomásokon, de inkább nem kockáztattam, mert elég sok a katona az ilyen helyeken.

Az elején azt hittem, hogy a dedikált témák kihagyásával rövid lesz ez a poszt, de úgy tűnik csak össze lehet vakarni egy nagy rakás furcsaságot Indiáról.

Jaisalmer és a sivatag képekben

Még több kép Jaisalmerről és a sivatagról, ha valakit érdekel. Nem tudom van-e ott valami komment lehetőség, de nem bánom, ha jönnek szavazatok, hogy mit érdemes megtartani és mit azonnal törölni :)

link

2013. február 14., csütörtök

Be a football star

Beültem egy helyre, ahol free wifi feliratot láttam, mert az ilyesmi ritka errefelé. Éhes is voltam, az árak itt egy kicsit magasabbak mint máshol, de a net most prioritás, mert a mobilnetem elfogyott. Csak egy helyen volt konnektor, egy feka srác asztalánál. A tulaj megpróbálta odébb tessékelni, de végül megegyeztünk abban, hogy ha neki is megfelel, betársulok az asztalhoz. Röviden bemutatkoztunk, ami így nézett ki: Hi, I'm Peter from Hungary. - Simba, I am professional football player. Persze éreztem én, hogy ennek kéne, hogy súlya legyen, csak én nem vagyok alkalmas a befogadására. Én neteztem, ő a telefonját nyomkodta. Lassan megjött a kajánk is és szóba elegyedtünk.
De akár kezdhetném ott is, hogy meghívott egy sörre, miután a magam finom, szofisztikált módján jeleztem neki, hogy csak azért nem iszom, mert nem akarok rá költeni, ezek a focisták meg úgyis szeretik szórni a pénzt. Sokat beszélgettünk, még élveztem is. Aztán elkezdtek jönni a haverjai, csapattársai. Most épp itt ülök a fél csapattal, és én vagyok a sztár, mindezt csak azért, mert nem estem hasra attól, hogy ők a focisták. Azt hiszem a foci tényleg a cirkuszról és a feltünési viszketekségről szól, meg arról, hogy kinek a nagyobb... az önbizalma.

Ha holnap nem lesz poszt, az azért van, mert ezek nem hagynak írni...

Sivatagi teveszafari


Kicsit kesve ertünk a megbeszélt találkahelyre, mert a közeli étteremben lassan hozták az amúgy sem túl jó kaját. Sofőrünk és két ausztrál utitársunk Fin és Alisha már vártak ránk. Gyors bemutatkozás után fel is pattantunk a dzsip hátuljára, hogy az elvigyen minket a sivatag mélyére. Fél óra után letértünk a betonútról, a sofőr pedig betartva előző napi igéretét, átadta a volánt. Örömöm hamar elszállt. Korábban is feltűnt már, hogy hiába a masszív terepjárók az itteniek nagyon ovatosan, szinte lépésben vezetnek egyenetlen úton, engem is erre bíztatott a sofőr. Így nem volt akkora élmény, de a többiek még azt a “vad száguldást” is élvezték, amennyire mertem feszegetni a jóindulat határát.


Hamarosan elértük a tevetábort, ahol 5 teve meg 2 és fél tevehajcsár várt ránk. A fél egy tízéves forma gyerek volt aki épp tevehajcsárnak tanult. A matek kicsit aggasztott, mert mindenkinek saját tevét igértek, az meg rögtön látszott, hogy ennyi cucc mellett a 3 tevehajcsár nem fog egy tevére felülni, szerintem nem is szoktak olyat. Rövid ismerkedés a tevékkel és a hajcsárokkal, közben ők felszerszámozták és megpakolták a tevéket. Az ausztrálok nyafogtak egy sort, hogy ez milyen ilyesztő és ők még a lovaktól is félnek, csak tudnám akkor minek akartak tevegelni menni. Egyébként a kezdeti hiszti után kellemes társaságnak bizonyultak.

Később a tevekérdés is megoldódott, a mi tevéinkre pakolták fel az összes cuccot, a két tevehajcsár egy tevén utazott, a gyereknek meg végig loholnia kellett a tevék után.

Sajnos a tevehajcsárok jó emberismerőnek bizonyultak, és nekem adták a legjobban megpakolt tevét, mert látszott rajtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem bánná, ha megindulna a teve. Lehet hogy az is segített, hogy az első kérdéseim között szerepelt tudnak-e a tevék vágtázni.

Amikor felülsz a tevére, ő még a földön henyél, aztán amikor a piszkafa lábain elkezd feltápászkodni, először a hátsó lábaival egyenesedik fel, majd kis késleltetéssel követi a fart a teve eleje. Ehhez add hozzá, hogy a teve valószínűtlenül meg van pakolva. Amikor az egész történik, először azt hittem a teve orra fog bukni, mert az érzés olyan volt, majd nem akarta abbahagyni az emelkedést. Lóhoz szokott ember számára furcsa a teve magassága. Ezzel le is írtam a tevegelés legizgalmasabb részét, esetleg a leültetést lehet még ehez hasonlítani, mert az valami hasonló visszafelé, de akkor leköt, hogy kiabálsz a fevével és speciális módon csapkodod a nyakát a szárral. A szár egyébként nem a szájába megy a tevének, mint a lónál, hanem van két orrpiercingje, arra van rákötve a madzag. A teve járása elég fura, nagy az amplitudója. Egyesek szerint kényelmetlen a póz és fárasztó ez a mozgás, én kényelmesnek, szinte már unalmasnak találtam. Így legalább volt lehetőségem fotózgatni menet közben. Mondjuk amikor a tükörreflexessel próbálkoztam, akkor rájöttem, hogy tényleg nagyon mozog a teve, mert képtelen voltam úgy megtartani a kamerát, hogy a témám a képben maradjon és ne is legyen elmosódva.

Kis tevegelés után leszálltunk a tevékről és mondták, hogy akkor most meg lehet nézni egy sivatagi falut. Egy ház, egy család, két generáció, ez volt a falu. A család kijött a kapuba, ott megálltak és nem mozdultak. Farkasszemet néztünk egy darabig, majd meguntuk és eljöttünk. Szerintem átlag kétnaponta hoznak néhány turistát ide, hogy megnézze a családot. Azt nem tudnám eldönteni, hogy nekik ez jó-e, végülis legalább történik valami.

Tevére fel, indulás tovább, a nap már alacsonyan járt, el kellett érnünk a dűnéket, amiket kisvártatva meg is pillantottunk, majd el is értünk időben. Mi elmentünk naplementét nézni, a hajcsárok meg nekiálltak vacsorát készíteni. Naplemente után mi is csatlakoztunk. A tábortűznél főzés lényegében csak annyiban különbözik az otthonitól, amennyire ezt az eltérő étel és edények megkövetelik, egybként viszont nem sok újdonságot tartogat annak aki szokott ilyet csinálni. A show részeként ki-ki elkészíthette a saját chapatiját (ez a helyi pita-szerű, de annál lényegesen vékonyabb kenyérszerűség), az egész jópofa volt, nem is olyan könnyű szabályos kört lapogatni tenyérrel. Vacsora után még egy kicsit beszélgettünk, aztán hamar kitekerték az egyébként meglepően jól felszerelt tábori matracokat, majd nyugovóra tértünk. Éjszaka elég hideg volt, azt hiszem itt kezdődött a következő megvázásom, ami csak később teljesedett ki.

Reggel sikerült felkelnem megnézni a napfelkeltét. Mire vége lett, pont elkészült a reggeli, hiába nem először csinálják a programot. Közben érkezett még két gyerek valami közeli tanyáról, akik a reggeli maradékáért cserébe segítettek eltakarítani a tábort a hajcsároknak. Visszafelé más útvonalon mentünk, amit nem bántam, hisz szinte a mottóm, hogy a változatosság gyönyörködtet. Miután kiértünk a homokbuckák közül kicsit szilárdabb talajra, a hajcsárok megengedték, hogy megpróbáljuk vágtára bírni a tevéket. Szegény tevém jól megszenvedett, mert mi cipeltük az összes tevekaját a saját ágyamon és cuccomon kívül, de ez nem kifogás, a teveversenyt meg kellett nyerni. :) Egyébként a tevénél a nagyobb sebesség nem más jármód, nagyjából ugyanazt csinálja, csak gyorsabban. Ilyenkor már valóban fura hogy mennyit mozogsz ide-oda közben, de szerintem határozottan jó móka, egyszerk kipróbálnám terheletlen tevével is.

Az út hátralévő része viszonlag eseménytelenül telet, az egyetlen említésre méltó dolog, hogy láttunk néhány keselyűt. A táborba érve kifizettük a kötelező borravalót. Itt sokat rontott a helyzeten, hogy ausztálokkal voltunk, mert ők vastagon tömték a hajcsárok zsebét, így kicsit soványnak tűnt a 100 rúpia amit én hajlandó voltam erre szánni.
A dzsip már várt ránk, visszavitt a városba, ahol még gyorsan lezuhanyoztunk az utazási irodánál mielőtt nekivágtunk eddigi legviszontagságosabb több mint 3 napig tartó folyamatos utazásunknak Jaisalmerből Goara…

További képek a sivatagból:

























Kalkutta szallas 2

Tegnap vegul sikerult felvennem a kapcsolatot a kalkuttai AIESECesekkel. Ma reggel ertem is kuldtek valakit, hogy elvigyen uj szallasomra. Legnagyobb meglepetesemre, ezuttal nem egy gyakornok-szallasra vittek, hanem egy csaladhoz. Mindig latni alartam hogy el egy indiai csalad, szoval orultem a lehetosegnek. A szoba jol nez ki, marvany padlo (ez itt Indiaban nem extra, rengeteg helyen ez van, itt olcso), hatalmas agy. Orultem is mint majom a farkanak egeszen addig mig meg nem lattam a furdoszobat. Tovabbra sem ertem, hogy valahol ahol a cipot levetetik es naponta jon a csicska felmosni, hogy lehetnek ilyen retkesek es igenytelenek a furdoszobak.
Csak a mama volt otthon, mondta hogy este jon a fia aki majd mindent elmagyaraz. Kis piheno utan elindultam a varosba, hogy ez a nap se menjen karba. Utkkzben elkezdtem gondolkodni. Az egy dolog, hogy a szoba szep, de internetem tovabbra sincs, a haz a varos szelen van, legalabb egy ora bejutni, itt aztan nincs semmi tarsasag, cserebe alkalmazkodnom kell egy csaladhoz es kulcsot nem adtak, csak akkor tudok jonni, ha itthon vannak. Gondoltam este majd tobbet tudok, legrosszabb esetben par nap mulva valami kifogassal odebb allok.
Mikor visszaertem sotetedes utan, csongeteskor egy korombeli srac nyitott ajtot, aki a helyi standardokhoz kepest jololtozott volt. Gondoltam o a fiu, aki AIESECes es majd mindent elmagyaraz. Ehez kepest kolcsonosen nem ertettuk a helyzetet. En azert nem, mert o megkerdezte itt lakom-e majd miutan igennel feleltem beengedett, ennek ellenere fogalma sem volt rola ki vagyok. Akkor hat nem o lesz.az aki elmagyarazza a dolgokat. Aztan latom am, hogy nagyon otthon erzi magat a szobamban. Mint kiderult, ez azert van, mert az az o szobaja, o a no masik (nagyobbik) fia es neki nem szoltak az erkezesemrol. Ot nem annyira zavarta ez a helyzet, de en kezdtem kenyelmetlenul erezni magam. Aztan talaltam a hazban kinaiakat akikrol kiderult, hogy gyakornokok es ok is itt laknak. Kozben hazajott a kisebbik fiu is, de nem mondott az semmit. Ezen a ponton nem tudtam hol fogok aludni, hova pakolhatom ki a cuccom, mennyit fogok fizetni es egyaltalan mi a f...ranc tortenik itt. A legfontosabb kerdest azert feltettem, azt megtudtam, hogy ott fogok aludni ahol a cuccom letettem. Ok, lezuhanyoztam es elmentem ket kinaival, meg egy egyiptomival, hogy csinaljunk kezdjunk valamit az este hatralevo reszevel.
Most hogy visszajottunk es meg valaki be is engedett a kapun, ott tartunk, hogy az idosebbik fiu ott alszik az agyban, ha jol ertem melle fekhetek majd le, ha arra kerul a sor, remelem a csalad tobbi tagja azert mashol alszik.
Mindenesetre feljottem a kinaiakhoz kicsit dumalni. Ok holnap elutaznak, talan idefenn alhatok majd a kovetkezo napokban. Ez persze csak egy ures padlasszoba szetuseg, de itt legalabb nem ereznem magamat hivatlan vendegnek valaki agyaban.
Ha a saga folytatodik, beszamolok rola.

2013. február 13., szerda

Enfieldet mindenkinek

A Royal Enfield már Indiába érkezésem előtt is izgatott. Bár korábban csak képeket láttam róla, hangját nem is hallottam. Tudomásom szerint a világ legrégebbi motormárkájáról van szó, ami eredetileg brit volt, de már jó ideje Indiában gyártják és a briteknek már semmi köze hozzá.
Nem csak a márka régi, a konstrukció is. Lényegében olyan mintha veterán motorokat gyártanának a gyárban. Egy a gyárból frissen kigöddülő példányról simán első ránézésre simán el lehetne hinni, hogy egy jól karbantartott 40-50 éves motor. Az elmúlt évtizedekben csak két komolyabb műszaki változás történt. Egyrészt kapott a motor akkumulátort és önindítót, de az akksi ügyesen el van rejtve, a berúgókar pedíg megmaradt, szóval nem egy látványos változás. Másrészt úgy döntöttek, hogy kipróbálják ők is, milyen az amikor a váltó a baloldalon van, eredetileg ugyanis a fék volt a baloldalon, és a váltó a jobbon. Ezek a britek valahogy semmit nem tudnak a jó oldalon csinálni.

DSC_2490
Először Delhiben figyeltem fel az Enfieldekre, jellegzetes hangjukkal kitűnnek a lényegesen kisebb motorok tömegéből. Számomra valhogy ez a stílus a legszebb a motorok között, általában csak motor-motornak hívom őket. Ezeknél a klasszikusoknál még minden funkcionális volt. Nem volt minden összezsúfolva, első ránézésre is mindent szépen látni külön-külön és át lehet látni az egyes részek között. A chopperek a mai napig ilyenek, de az nem az nem nekem való, szeretem én a stílust, de ne menjen a funkció rovására. Akadt is az egyik bulin egy fazon, akiről kiderült, hogy Enfieldeket exportál Ausztráliába és megígérte, hogy majd összehoz nekem egy próbakört. Ebből persze nem lett semmi. Indiában általában mindenki hazudik, az igéret egy lényegtelen dolog, de ez majd egy másiki poszt témája lesz egyszer. Legközelebb Jaisalmerben láttam Enfieldet, közvetlen a kölcsönző mellett, ahol béreltük a motorokat, de azt sajnos nem lehetett megkapni. Kezdtem azt hinni, hogy nem is fogok én Enfielden üni.


Aztán egy minden korábbinál viszontagságosabb utazás végén megérkeztünk Goara. Ahogy leszálltunk az alvósbuszról, még mindíg nem értünk célba, mert egy közeli faluba akartunk eljutni. Közvetlen a buszmegállóban tengernyi motort kínáltak bérlésre, köztük egy-két Enfieldet is. 500 rupia kifejezetten kevésnek tűnt egy napra, sajnos a hely és az idő (valamikor dél környékén járhattunk, fáradt és beteg voltam, mind a 25 kilónyi hátizsák rajtam lógott és csak az volt biztos, hogy ebbe a városba nem jövünk vissza este) nem volt alkalmas, de már felcsillant a remény. Aztán Goán a tengerpart környékén már nem lehet elmenni az Enfield jelenlét mellett. Hangos puffogassal jeleztek előre közeledtüket a femparipak, króm alkatrészeiknél már csak a rajtuk feszítő indiaiak mosolya volt fényesebb. Persze mindegyiken látszott, hogy egy ilyen motor nyergében komolyan veszi magát, és számukra ebbe a tangapapucs viselése is belefért, ami engem több ponton is zavart. Egyrészt a mai napig nem értem miért kedveli a fél világ ezt a kényelmetlen és legfőképpen igénytelen lábbelit. Másrészt ekkor még nem vetköztem le a motoros biztonsággal kapcsolatos nézeteim nagy részét és hát szerintem a tangapapucsban sétálni is veszélyes, nem hogy motorozni. Harmadrészt és itt talán ez a legfontosabb, hogy lehet a motor nyújtotta vizuális élményt ilyen igénytelenséggel elrontani. Az ilyeneket rögtönítélő bíróságnak kellene életfogytig tartó stílustanfolyamra küldeni. Azt hiszem egy kicsit elkalandoztam…

DSC_2758Pár nap múlva megkaparintottam eső Enfieldemet. Nem tetszett a fazon akitől béreltem. Nem tetszett a színe sem, ezüstmetálra volt fújva a tank, ami valahogy nem illik a formához. A hátsó fék szinte egyáltalán nem fogott, az első fékkel nem lehetett finoman fékezni, csak blokkolni, mert valahol eresztett a fékrendszer és ha gyengén húztam a kart, akkor szép lassan beesett. Jobb oldali tükör nem volt rajta (itt ugye az a fontosabb), az egyik hátsó index le volt törve és a biztosítékokat rejtő oldaldoboz ajtaja állandóan kinyílt menet közben. Amint elindultam vele, olyan érzésem volt, hogy az egész darabokra fog esni pillanatokon belül, de csak húztam a gázt, mert nem tudtam betelni a hanggal. Ez egy gép. Egy dühös gépállat, akit be kell törnöd, hogy ülhess rajta. Puffog, durrog, szörcsög, közben a hanggal szingkonban vibrál az egész, hogy a gerinceden érzed. A küzdelem, nem csak a hangok keltette illuzió. Szinte mindenhez erő kell itt, kénytelen vagyok azzal a közhellyel élni, hogy ez egy igazán férfias motor. Talán a váltót emelném ki a sorból. Chopper stílusú elöl-hátul taposós váltó van rajta, amire valóban erőböl kell rátaposni, ha a következő sebességet szeretnéd. Ha finomkodsz vele, akkor ürest találsz vele lényegében bármelyik két sebességfokozat között. Néha egy-egy fokozat kimarad, de hozzá lehet szokni.
Két nappal később lecseréltem egy másik, jobban karbantartott darabra, ami már fekete volt, és a hangja is menydörgősebb. Elsőre határozottan másnak tűnt, de mára emlékük összemosódott egy közös Enfield-élménnyé.

És hogy mi a jó az egészben? Élmény volt vele minden megtett méter. Levakarhatatlan vigyorral az arcomon és gyermeki lelkesedéssel a szívemben élveztem a céltalan kanyargást a tengerparti úton, éppúgy, mint simán csak elugrani vele a boltba. Abban a pillanatban elvesztem amint indításkor meghallottam a hangját, aztán élveztem ahogy rotyogunk keresztül a tájon, 40-60-as tempóval döntögetve a kanyarokban. Igen, sosem mentem vele 60-nál gyorsabban, mert nem volt rá igényem, egyszerűen az érzés tökéletes volt nem éreztem úgy, hogy gyorsabban kéne menni. Nem ültem még olyan motoron, amin ekkora tempó mellett is meg lehet élni a motorozás mámorát. Nyilván ehez azok a kanyargós utak is kellenek, amik ott voltak, és a pálmafák, meg a tenger sem sokat ront a helyzeten. A legszebb az egészben, hogy mindehez elég 2 henger 350 ccm és 2.5-3 l benzin/100 km.

Nem tudom nagyobb tempónál milyen érzés lehet, de ezen majd akkor gondolkodom, amikor legközelebb Indiába jövök, hogy vegyek egy Enfieldet, hogy hazamotorozzak vele. Addig is ajánlom mindenkinek aki bármilyen vonzalmat érez a motorozás iránt, próbálja ki ha lehetősége adódik.
DSC_2531

2013. február 12., kedd

Kalkutta chai

Kalkuttaban a chait cserepedenyben adjak ami nagyon hangulatos. Eltartott egy ideig mire rajottem, hogy ezeket egy hasznalat utan kidobjak. A felismerest nehezitette, hogy a franc se gondolna, hogy 4 rupiaban (16 Ft) a kis cserepedeny is benne van a tea mellett. A friss, nyers edeny egyebkent sajatos izt kolcsonoz a teanak.

A kepen balra a pohar, hatterben a teafozo kucko.

2013. február 11., hétfő

Jaisalmer az arany város


A külső (se áram, se net) és a belső (lusta vagyok mint a disznó) körülmények miatt, az itt leírt események több mint egy hónapja történtek, ez kicsit megnehezíti a pontontos és részletes leírást, meg hát az élmény sem olyan intenzív már, de azért mindent megteszek, hogy dokumentáljak és szórakoztassak.

Talán ott fejeztem be legutóbb, hogy megérkeztünk Jaisalmerbe, egy számomra hosszú és viszontagságos utazás végén. Az út legvége már kényelmes volt, az előre foglalt szállásunkról dzsipet küldtek értünk a buszállomásra, így nem kellett a rengeteg csomaggal mászkálni a városban. Mindezt annak ellenére, hogy a szállás messze a legolcsóbb volt Indiában, mindössze 100 rúpia/szoba/éj. Azért mindez nem véletlen, de még csak nem is túláradó vendégszeretetről, vagy komolyan vett szolgáltatásról van szó.

Jaisalmer haldokló város volt a sivatag közepén, miután a Pakisztánnal való rossz viszony miatt elveszítette kereskedelni szerepét. A város túlélését manapság lényegében a turizmus biztosítja, azon belül is a sivatagi tevesafarik. A legtöbb hotel saját maga szervez szafarikat, vagy közvetít valamilyen utazási irodának. A szafarik lényegesen többe kerülnek mint a szállodai szobák, így megéri nekik olcsó árakkal csábítani a turistákat, hisz az átlag turista lusta és ha a szállodában is be tudja foglalni a szafarit, nem fog máshova menni. Az én lustaságom azonban rögtön elillan, ha pénzről van szó, így mi inkább nyakunkba vettük a város, hogy megtaláljuk a legjobb ajánlatot. Azért ennek van egy olyan kockázata, hogy mivel a szoba ilyen olcsón nem éri meg a hotelnek, ha rájönnek, hogy nem fogsz velük szafarira menni, jó esély van, hogy valamilyen indokkal kitesznek a szobából. Hosszú, kölcsönös alkudozás és altatás vette hát köztünk és a hivatalos illetve állruhás személyzet között. Már csak ezért a több felvonásos komédiáért megérte volna ide utazni.

Még a szobátt sem foglaltuk el amikor először "szóbakerült", hogy ők bizony nagyon kedvező feltételekkel szerveznek szafarikat. aztán nem sokkal később megkaptuk a tetőteraszon a wellcome-cajt ami lényegében egy ügyes módszer arra, hogy leültessenek 5 percre egy asztalhoz, hogy letámadhassanak az ajánlattal. Mondanám, hogy egy pont oda, de valójában vártam már, hogy tét nélkül meghallgathassam az első ajánlatot hisz kell az összehasonlítási alap. Indiában általában 2 úton szoktam elindulni alkudozni. Vagy a képébe röhögök az ajánlattévőnek, és szóra se méltatva távozni készülök, esetleg felajánlom, hogy mondok én is egy majdnem ilyen jó viccet, vagy biztosítom arról, hogy az ő portékája a legcsábítóbb dolog a világon, csak sajnos én ennek még a felét sem engedhetem meg magamnak. Utóbbi akkor tud működni, ha tudom előre, hogy olcsóbb/vacakabb helyettesítőt nem tud, vagy nem akar ajánlani. Mivel szafariból abszolút a minimálprogramot akartuk, a második megoldást választottam. Természetesen közölte emberünk, hogy ennyiért pont ezt úgyse fogja kínálni senki, ha mégis, akkor ő is olcsóbban adja. Ez aranyos trükk, mert minden iroda máshova viszi az embereket, így senki nem kínálja pont ugyanazt.
A standard szöveg mindenhol ugyanaz. "Mindenki más zsúfolt turistás helyekre visz, de a mi ajánlatunk igazi gyöngyszem, mi elviszünk a legjobb helyre, amit csak mi ismerünk és csak te leszel ott, a naplemente, meg a dűnék." Utóbbi erős csúsztatás, a Thar sivatag nem homoksivatag, inkább köves és még ahol homok van, ott is van minimális növényzet, így dűnék nem alakulnak ki. Azért akad néhány kisebb dűnés rész, de nagyon ügyesen kel fotózni, ha azt akarod, hogy úgy nézzen ki, mintha homoksivatagban járnál. Persze mindenkinél van hivatalosan olcsóbb turistás verzió, de arról mindenáron lebeszélnek, mert valójában oda nem akarnak menni, az nem valós opció, inkább csak elrettentő példa, hogy legyen mivel magyarázni a magasabb árakat.

A tea és a naplemente után a városba indultunk. Nekem már kopogott a szemem az éhségtől (itt ugye már több mint 24 órája nem volt alkalmam enni), meg körül is akartunk nézni Jaisalmerben az arany városban. Ez a harmadig színes város ahol megfordultam. Nevüket onnan kapták, hogy a korabeli uralkodó az egész belvárosban azonos színű házakat építtetett. Jaipur a rózsaszín, Jodhpur a kék (itt valóban csak megfordultam) és Jaisalmer az arany. A város építészetileg határozottan kellemes csalódás. A nevet adó sárga homokkőből készült házak a mai napig igényes, faragásokkal gazdagon díszített homlokzattal épülnek. Az egyetlen Indiai város ahol nem nagyon lehet lepukkant putrikat látni még a legszebb környék kellős közepén is.
Még aznap este felkerestük az utazási irodák jelentős részét és néhány hotelt, ahol szitnén kínáltak szafarit. Kedvendem a várban található egyik hotel alkalmazottja/tulaja volt, aki annyira be volt rúgva/szívva, hogy nyílt őszinteséggel vallott a saját maga által kínált szolgáltatás átbaszástartalmáról, mindezt saját örömteli kábulatában olyan összeakadó nyelvvel, hogy komoly kihívás volt a mondatok felét megérteni. Közben italt, drogokat nyiltan kínált, de közölte, hogy a csinos lányokat max prezentálni tudja a szafarin, felszedni már nekünk kell őket.
Mideközben még az este bejártuk a várat, ami nemcsak hogy nyitva van, de ott is laknak emberek, amit talán még sehol nem láttam korábban. Viccesen néz ki a parabolaantenna a várfalon, a díszes régi épületeken.

Mire visszaértünk a szállásra egy másik alkalmazott visszautasíthatatlan, lényegesen olcsóbb egyszeri ajánlattal várt minket, ha másnap reggel rögtön elmegyünk velük szafarira. Visszautasítottuk.
Másnap reggelre taktikát váltottak. Egy magát vendégnek (a belföldi turizmus elég komoly Indiában) feltűntető valaki áradozott a helyiek által szervezett szafariról. Simán el tudom hinni, hogy van olyan akinek nem lógott volna ki a lóláb, persze nem sokkal később valaki a hivatalos staffból rákérdezett akarunk-e menni velük. Aranyos, kreatív próbálkozás volt, ezért jár a pont.
A következő 2 napban lófráltunk a városban és az irodák között és egyre vadabb terveket szőttünk, hogyan fogjuk magunk meghódítani a sivatagot. Felmerült az is, hogy esetleg motort bérlünk, azzal megyünk el egy helyi közeli baluba, ahol közvetlen a tevehajcsárokkal alkudozunk majd. Az egyik gyenge pontja az elméletnek az volt, hogy Ivan még távolról sem látott motort korábban. Az azért könnyítés, hogy ezek a 100ccm körüli motorok viselkedésükben inkább hasonlítanak biciklire mint motorra. + korábbi motoros tapasztalat hiányában, őt nem zavarta, hogy a váltón a sebességek teljesen másogy vannak mint máshol a világban, vagy mondjuk mint a másik mellette álló motoron. (Itt két új verzióval találkoztam, üres után az össze sebesség felfele, illetve ugyanez lefele.) Kivettünk hát délutánra egy motort, kivittem Ivant egy nagy üres placcra, hogy gyakoroljon és eldöntse be akarja-e vállalni a dolgot. Ha igen, másnap reggel bérlünk 2-t és irány a sivatag. Egész jó tanítványnak bizonyult, megkaptuk a zöld jelzést.

Másnap motorbérlés. Itt még könnyű volt bukósisakot kérni a motorhoz, persze azt már nem állítom, hogy amit adtak, az a napsütésen kívül bármitől megvédett volna ha arról van szó. Például a menetszéltől sem, mert a plexi annyira össze volt karcolva, hogy ha lehajtottam nem láttam semmit. Nappal ez nem volt gond, van nálam napszeműveg. Egyhelyben állva iszonyat meleg volt a széldzsekiben, menet közben már egész elviselhető volt. Nem mint hogyha bármi komolytól megvédhetne esés esetén, max a horzsolástól, ha álló helyben eldőlök. Kicsit feszélyezett a szokásoshoz képest szegényes védőfelszerelés, de legalább a kezemre volt egy téli bőrkesztyű. A reggeli indulás nem jött össze, délben béreltük a motorokat, de sikerült megegyezni az eladóval, hogy 24 óra legyen az egy nap. Ez egyébként itt Indiában általában lehetetlen. Úgy döntöttünk felkeresünk két helyet a turistás listáról, egy falut, ami arról híres, hogy egyik napról a másikra az éj leple alatt a teljes lakosság eltűnt, senki nem tudja hova mentek, illetve egy várat. A két helyen együtt összesen egy öreg házaspárral és az idegenvezetőjükkel/sofőrjükkel találkoztunk, ha ez a turistás, akkor nem olyan ijesztő. A sofőr attól az irodától volt akivel egyébként sziimpatizáltunk, le is zsíroztam vele, hogy ha úgy alakul, hogy velük mennénk szafarira, vezethetem majd a dzsipet a sivatagban.
Útközben egy elhagyatott úton találkoztunk két családdal, akikhez egy lerobban terepjáró tartozott, amit épp megpróbáltak működésre bírni. 2 férfi megkért minket vigyük el őket a legközelebbi faluba, mondtam miért is ne. Hogy a gyerekeket miért akarták hozni, azt nem tudom, de úgy alakult, hogy rögtön az első napon kipróbáltuk milyen az igazi ázsiai motoros feeling, egy egész családdal a hátad mögött a 100-as motoron. Képet is csináltattam (volna) róla, de az anyukán kifogott a kompakt fényképezőgép, így esett, hogy a fényképből videó lett, az is olyan, amin nem látszik a téma. Ivanra kifejezetten büszke voltam, egészen addig, míg egy homokos részen fel nem borult utasaival. Szerencsére lépésben haladva borultak a puha mély homokban, így nem esett bajuk. Mentségére, azon a homokos részen tényleg nem volt könnyű átjutni. Innentől cseréltek és inkább apuka vezetett és Ivan fogta a gyereket :)
Sajnos a várnál ért minket a naplemente és az azt követő sötét kb. 50 kilóméterre a várostól. Ez ilyen körülmények között legalább másfél óra, meg hát a napszemüveg sem védett már a széltől. Cserébe a nappali hőség csípős hidegre váltott, de hát a sivatag már csak ilyen hely. Végül visszaértünk minden különösebb dráma nélkül, bár azért rendesen kockára fagytunk.


A következő reggel kivételesen korán keltünk, hogy kihasználjuk a megmaradt motoridőt. Uticélunk egy temetkezési hely és a Thar sivatag egyetlen tava ami a legenda szerit sosem száradt ki. Volt valami isten, a dühe, meg a nyílvesszője is a sztorihoz, de valahogy kicsit értelmetlen volt a történet, így már elfelejtettem. A sírhelyek érdekesek voltak, a tó viszont csont száraz. Egykori medrében kecskék legelésztek. Akkor most vagy nagyon szerencsés vagyok, vagy nagyon peches, még nem döntöttem. Kárpótlásul végignézhettük egy kecskegida születését, akit olyan hirtelen rántott ki anyjából a pásztor, hogy nem tudtam fotót készíteni a folyamatról, csak a végeredményről.
A motorokat visszaadtuk és mivel magunknak nem találtunk tevét, befizettünk másnaptól az egy éjszakás teveszafarira a korábban említett helyen. Eddigre a szálláson pont leszoktak róla, hogy újabb ajánlatokkal próbálkozzanak, valószínűleg másnap ha nem megyünk magunktól, küldtek volna.
Reggel összecsomagoltunk, a nagy zsákra az utazási iroda vigyázott, a kis zsákba az egy éjszakás szafarihoz szükséges ruhák és kellékek kerültek.

A túra kettőkor indul, először dzsippel a sivatagba, majd tevegelés a dűnékhez, ahol vacsora a tábortűznél, alvás a csillagok alatt, majd reggel vissza a civilizációba. Vajon kivel tettek minket össze a lealkudott ár miatt? Jut-e teve mindenkinek? Tudnak-e a tevék vágtázni? Mivel játszanak a gyerekek a sivatagban? Kiderül a folytatásból, remélhetőleg nem egy újabb hónap múlva...

Jaisalmer képekben:
(valami miatt nem tudtam őket szépen elrendezni)