A külső (se áram, se net) és a belső (lusta vagyok mint a disznó) körülmények miatt, az itt leírt események több mint egy hónapja történtek, ez kicsit megnehezíti a pontontos és részletes leírást, meg hát az élmény sem olyan intenzív már, de azért mindent megteszek, hogy dokumentáljak és szórakoztassak.
Talán ott fejeztem be legutóbb, hogy megérkeztünk Jaisalmerbe, egy számomra hosszú és viszontagságos utazás végén. Az út legvége már kényelmes volt, az előre foglalt szállásunkról dzsipet küldtek értünk a buszállomásra, így nem kellett a rengeteg csomaggal mászkálni a városban. Mindezt annak ellenére, hogy a szállás messze a legolcsóbb volt Indiában, mindössze 100 rúpia/szoba/éj. Azért mindez nem véletlen, de még csak nem is túláradó vendégszeretetről, vagy komolyan vett szolgáltatásról van szó.
Jaisalmer haldokló város volt a sivatag közepén, miután a Pakisztánnal való rossz viszony miatt elveszítette kereskedelni szerepét. A város túlélését manapság lényegében a turizmus biztosítja, azon belül is a sivatagi tevesafarik. A legtöbb hotel saját maga szervez szafarikat, vagy közvetít valamilyen utazási irodának. A szafarik lényegesen többe kerülnek mint a szállodai szobák, így megéri nekik olcsó árakkal csábítani a turistákat, hisz az átlag turista lusta és ha a szállodában is be tudja foglalni a szafarit, nem fog máshova menni. Az én lustaságom azonban rögtön elillan, ha pénzről van szó, így mi inkább nyakunkba vettük a város, hogy megtaláljuk a legjobb ajánlatot. Azért ennek van egy olyan kockázata, hogy mivel a szoba ilyen olcsón nem éri meg a hotelnek, ha rájönnek, hogy nem fogsz velük szafarira menni, jó esély van, hogy valamilyen indokkal kitesznek a szobából. Hosszú, kölcsönös alkudozás és altatás vette hát köztünk és a hivatalos illetve állruhás személyzet között. Már csak ezért a több felvonásos komédiáért megérte volna ide utazni.
Még a szobátt sem foglaltuk el amikor először "szóbakerült", hogy ők bizony nagyon kedvező feltételekkel szerveznek szafarikat. aztán nem sokkal később megkaptuk a tetőteraszon a wellcome-cajt ami lényegében egy ügyes módszer arra, hogy leültessenek 5 percre egy asztalhoz, hogy letámadhassanak az ajánlattal. Mondanám, hogy egy pont oda, de valójában vártam már, hogy tét nélkül meghallgathassam az első ajánlatot hisz kell az összehasonlítási alap. Indiában általában 2 úton szoktam elindulni alkudozni. Vagy a képébe röhögök az ajánlattévőnek, és szóra se méltatva távozni készülök, esetleg felajánlom, hogy mondok én is egy majdnem ilyen jó viccet, vagy biztosítom arról, hogy az ő portékája a legcsábítóbb dolog a világon, csak sajnos én ennek még a felét sem engedhetem meg magamnak. Utóbbi akkor tud működni, ha tudom előre, hogy olcsóbb/vacakabb helyettesítőt nem tud, vagy nem akar ajánlani. Mivel szafariból abszolút a minimálprogramot akartuk, a második megoldást választottam. Természetesen közölte emberünk, hogy ennyiért pont ezt úgyse fogja kínálni senki, ha mégis, akkor ő is olcsóbban adja. Ez aranyos trükk, mert minden iroda máshova viszi az embereket, így senki nem kínálja pont ugyanazt.
A standard szöveg mindenhol ugyanaz. "Mindenki más zsúfolt turistás helyekre visz, de a mi ajánlatunk igazi gyöngyszem, mi elviszünk a legjobb helyre, amit csak mi ismerünk és csak te leszel ott, a naplemente, meg a dűnék." Utóbbi erős csúsztatás, a Thar sivatag nem homoksivatag, inkább köves és még ahol homok van, ott is van minimális növényzet, így dűnék nem alakulnak ki. Azért akad néhány kisebb dűnés rész, de nagyon ügyesen kel fotózni, ha azt akarod, hogy úgy nézzen ki, mintha homoksivatagban járnál. Persze mindenkinél van hivatalosan olcsóbb turistás verzió, de arról mindenáron lebeszélnek, mert valójában oda nem akarnak menni, az nem valós opció, inkább csak elrettentő példa, hogy legyen mivel magyarázni a magasabb árakat.
A tea és a naplemente után a városba indultunk. Nekem már kopogott a szemem az éhségtől (itt ugye már több mint 24 órája nem volt alkalmam enni), meg körül is akartunk nézni Jaisalmerben az arany városban. Ez a harmadig színes város ahol megfordultam. Nevüket onnan kapták, hogy a korabeli uralkodó az egész belvárosban azonos színű házakat építtetett. Jaipur a rózsaszín, Jodhpur a kék (itt valóban csak megfordultam) és Jaisalmer az arany. A város építészetileg határozottan kellemes csalódás. A nevet adó sárga homokkőből készült házak a mai napig igényes, faragásokkal gazdagon díszített homlokzattal épülnek. Az egyetlen Indiai város ahol nem nagyon lehet lepukkant putrikat látni még a legszebb környék kellős közepén is.
Még aznap este felkerestük az utazási irodák jelentős részét és néhány hotelt, ahol szitnén kínáltak szafarit. Kedvendem a várban található egyik hotel alkalmazottja/tulaja volt, aki annyira be volt rúgva/szívva, hogy nyílt őszinteséggel vallott a saját maga által kínált szolgáltatás átbaszástartalmáról, mindezt saját örömteli kábulatában olyan összeakadó nyelvvel, hogy komoly kihívás volt a mondatok felét megérteni. Közben italt, drogokat nyiltan kínált, de közölte, hogy a csinos lányokat max prezentálni tudja a szafarin, felszedni már nekünk kell őket.
Mideközben még az este bejártuk a várat, ami nemcsak hogy nyitva van, de ott is laknak emberek, amit talán még sehol nem láttam korábban. Viccesen néz ki a parabolaantenna a várfalon, a díszes régi épületeken.
Mire visszaértünk a szállásra egy másik alkalmazott visszautasíthatatlan, lényegesen olcsóbb egyszeri ajánlattal várt minket, ha másnap reggel rögtön elmegyünk velük szafarira. Visszautasítottuk.
Másnap reggelre taktikát váltottak. Egy magát vendégnek (a belföldi turizmus elég komoly Indiában) feltűntető valaki áradozott a helyiek által szervezett szafariról. Simán el tudom hinni, hogy van olyan akinek nem lógott volna ki a lóláb, persze nem sokkal később valaki a hivatalos staffból rákérdezett akarunk-e menni velük. Aranyos, kreatív próbálkozás volt, ezért jár a pont.
A következő 2 napban lófráltunk a városban és az irodák között és egyre vadabb terveket szőttünk, hogyan fogjuk magunk meghódítani a sivatagot. Felmerült az is, hogy esetleg motort bérlünk, azzal megyünk el egy helyi közeli baluba, ahol közvetlen a tevehajcsárokkal alkudozunk majd. Az egyik gyenge pontja az elméletnek az volt, hogy Ivan még távolról sem látott motort korábban. Az azért könnyítés, hogy ezek a 100ccm körüli motorok viselkedésükben inkább hasonlítanak biciklire mint motorra. + korábbi motoros tapasztalat hiányában, őt nem zavarta, hogy a váltón a sebességek teljesen másogy vannak mint máshol a világban, vagy mondjuk mint a másik mellette álló motoron. (Itt két új verzióval találkoztam, üres után az össze sebesség felfele, illetve ugyanez lefele.) Kivettünk hát délutánra egy motort, kivittem Ivant egy nagy üres placcra, hogy gyakoroljon és eldöntse be akarja-e vállalni a dolgot. Ha igen, másnap reggel bérlünk 2-t és irány a sivatag. Egész jó tanítványnak bizonyult, megkaptuk a zöld jelzést.
Másnap motorbérlés. Itt még könnyű volt bukósisakot kérni a motorhoz, persze azt már nem állítom, hogy amit adtak, az a napsütésen kívül bármitől megvédett volna ha arról van szó. Például a menetszéltől sem, mert a plexi annyira össze volt karcolva, hogy ha lehajtottam nem láttam semmit. Nappal ez nem volt gond, van nálam napszeműveg. Egyhelyben állva iszonyat meleg volt a széldzsekiben, menet közben már egész elviselhető volt. Nem mint hogyha bármi komolytól megvédhetne esés esetén, max a horzsolástól, ha álló helyben eldőlök. Kicsit feszélyezett a szokásoshoz képest szegényes védőfelszerelés, de legalább a kezemre volt egy téli bőrkesztyű. A reggeli indulás nem jött össze, délben béreltük a motorokat, de sikerült megegyezni az eladóval, hogy 24 óra legyen az egy nap. Ez egyébként itt Indiában általában lehetetlen. Úgy döntöttünk felkeresünk két helyet a turistás listáról, egy falut, ami arról híres, hogy egyik napról a másikra az éj leple alatt a teljes lakosság eltűnt, senki nem tudja hova mentek, illetve egy várat. A két helyen együtt összesen egy öreg házaspárral és az idegenvezetőjükkel/sofőrjükkel találkoztunk, ha ez a turistás, akkor nem olyan ijesztő. A sofőr attól az irodától volt akivel egyébként sziimpatizáltunk, le is zsíroztam vele, hogy ha úgy alakul, hogy velük mennénk szafarira, vezethetem majd a dzsipet a sivatagban.
Útközben egy elhagyatott úton találkoztunk két családdal, akikhez egy lerobban terepjáró tartozott, amit épp megpróbáltak működésre bírni. 2 férfi megkért minket vigyük el őket a legközelebbi faluba, mondtam miért is ne. Hogy a gyerekeket miért akarták hozni, azt nem tudom, de úgy alakult, hogy rögtön az első napon kipróbáltuk milyen az igazi ázsiai motoros feeling, egy egész családdal a hátad mögött a 100-as motoron. Képet is csináltattam (volna) róla, de az anyukán kifogott a kompakt fényképezőgép, így esett, hogy a fényképből videó lett, az is olyan, amin nem látszik a téma. Ivanra kifejezetten büszke voltam, egészen addig, míg egy homokos részen fel nem borult utasaival. Szerencsére lépésben haladva borultak a puha mély homokban, így nem esett bajuk. Mentségére, azon a homokos részen tényleg nem volt könnyű átjutni. Innentől cseréltek és inkább apuka vezetett és Ivan fogta a gyereket :)
Sajnos a várnál ért minket a naplemente és az azt követő sötét kb. 50 kilóméterre a várostól. Ez ilyen körülmények között legalább másfél óra, meg hát a napszemüveg sem védett már a széltől. Cserébe a nappali hőség csípős hidegre váltott, de hát a sivatag már csak ilyen hely. Végül visszaértünk minden különösebb dráma nélkül, bár azért rendesen kockára fagytunk.
A következő reggel kivételesen korán keltünk, hogy kihasználjuk a megmaradt motoridőt. Uticélunk egy temetkezési hely és a Thar sivatag egyetlen tava ami a legenda szerit sosem száradt ki. Volt valami isten, a dühe, meg a nyílvesszője is a sztorihoz, de valahogy kicsit értelmetlen volt a történet, így már elfelejtettem. A sírhelyek érdekesek voltak, a tó viszont csont száraz. Egykori medrében kecskék legelésztek. Akkor most vagy nagyon szerencsés vagyok, vagy nagyon peches, még nem döntöttem. Kárpótlásul végignézhettük egy kecskegida születését, akit olyan hirtelen rántott ki anyjából a pásztor, hogy nem tudtam fotót készíteni a folyamatról, csak a végeredményről.
A motorokat visszaadtuk és mivel magunknak nem találtunk tevét, befizettünk másnaptól az egy éjszakás teveszafarira a korábban említett helyen. Eddigre a szálláson pont leszoktak róla, hogy újabb ajánlatokkal próbálkozzanak, valószínűleg másnap ha nem megyünk magunktól, küldtek volna.
Reggel összecsomagoltunk, a nagy zsákra az utazási iroda vigyázott, a kis zsákba az egy éjszakás szafarihoz szükséges ruhák és kellékek kerültek.
A túra kettőkor indul, először dzsippel a sivatagba, majd tevegelés a dűnékhez, ahol vacsora a tábortűznél, alvás a csillagok alatt, majd reggel vissza a civilizációba. Vajon kivel tettek minket össze a lealkudott ár miatt? Jut-e teve mindenkinek? Tudnak-e a tevék vágtázni? Mivel játszanak a gyerekek a sivatagban? Kiderül a folytatásból, remélhetőleg nem egy újabb hónap múlva...
Jaisalmer képekben:
(valami miatt nem tudtam őket szépen elrendezni)
