Sivatagi teveszafari

Kicsit kesve ertünk a megbeszélt találkahelyre, mert a közeli étteremben lassan hozták az amúgy sem túl jó kaját. Sofőrünk és két ausztrál utitársunk Fin és Alisha már vártak ránk. Gyors bemutatkozás után fel is pattantunk a dzsip hátuljára, hogy az elvigyen minket a sivatag mélyére. Fél óra után letértünk a betonútról, a sofőr pedig betartva előző napi igéretét, átadta a volánt. Örömöm hamar elszállt. Korábban is feltűnt már, hogy hiába a masszív terepjárók az itteniek nagyon ovatosan, szinte lépésben vezetnek egyenetlen úton, engem is erre bíztatott a sofőr. Így nem volt akkora élmény, de a többiek még azt a “vad száguldást” is élvezték, amennyire mertem feszegetni a jóindulat határát.

Hamarosan elértük a tevetábort, ahol 5 teve meg 2 és fél tevehajcsár várt ránk. A fél egy tízéves forma gyerek volt aki épp tevehajcsárnak tanult. A matek kicsit aggasztott, mert mindenkinek saját tevét igértek, az meg rögtön látszott, hogy ennyi cucc mellett a 3 tevehajcsár nem fog egy tevére felülni, szerintem nem is szoktak olyat. Rövid ismerkedés a tevékkel és a hajcsárokkal, közben ők felszerszámozták és megpakolták a tevéket. Az ausztrálok nyafogtak egy sort, hogy ez milyen ilyesztő és ők még a lovaktól is félnek, csak tudnám akkor minek akartak tevegelni menni. Egyébként a kezdeti hiszti után kellemes társaságnak bizonyultak.

Később a tevekérdés is megoldódott, a mi tevéinkre pakolták fel az összes cuccot, a két tevehajcsár egy tevén utazott, a gyereknek meg végig loholnia kellett a tevék után.

Sajnos a tevehajcsárok jó emberismerőnek bizonyultak, és nekem adták a legjobban megpakolt tevét, mert látszott rajtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem bánná, ha megindulna a teve. Lehet hogy az is segített, hogy az első kérdéseim között szerepelt tudnak-e a tevék vágtázni.

Amikor felülsz a tevére, ő még a földön henyél, aztán amikor a piszkafa lábain elkezd feltápászkodni, először a hátsó lábaival egyenesedik fel, majd kis késleltetéssel követi a fart a teve eleje. Ehhez add hozzá, hogy a teve valószínűtlenül meg van pakolva. Amikor az egész történik, először azt hittem a teve orra fog bukni, mert az érzés olyan volt, majd nem akarta abbahagyni az emelkedést. Lóhoz szokott ember számára furcsa a teve magassága. Ezzel le is írtam a tevegelés legizgalmasabb részét, esetleg a leültetést lehet még ehez hasonlítani, mert az valami hasonló visszafelé, de akkor leköt, hogy kiabálsz a fevével és speciális módon csapkodod a nyakát a szárral. A szár egyébként nem a szájába megy a tevének, mint a lónál, hanem van két orrpiercingje, arra van rákötve a madzag. A teve járása elég fura, nagy az amplitudója. Egyesek szerint kényelmetlen a póz és fárasztó ez a mozgás, én kényelmesnek, szinte már unalmasnak találtam. Így legalább volt lehetőségem fotózgatni menet közben. Mondjuk amikor a tükörreflexessel próbálkoztam, akkor rájöttem, hogy tényleg nagyon mozog a teve, mert képtelen voltam úgy megtartani a kamerát, hogy a témám a képben maradjon és ne is legyen elmosódva.

Kis tevegelés után leszálltunk a tevékről és mondták, hogy akkor most meg lehet nézni egy sivatagi falut. Egy ház, egy család, két generáció, ez volt a falu. A család kijött a kapuba, ott megálltak és nem mozdultak. Farkasszemet néztünk egy darabig, majd meguntuk és eljöttünk. Szerintem átlag kétnaponta hoznak néhány turistát ide, hogy megnézze a családot. Azt nem tudnám eldönteni, hogy nekik ez jó-e, végülis legalább történik valami.

Tevére fel, indulás tovább, a nap már alacsonyan járt, el kellett érnünk a dűnéket, amiket kisvártatva meg is pillantottunk, majd el is értünk időben. Mi elmentünk naplementét nézni, a hajcsárok meg nekiálltak vacsorát készíteni. Naplemente után mi is csatlakoztunk. A tábortűznél főzés lényegében csak annyiban különbözik az otthonitól, amennyire ezt az eltérő étel és edények megkövetelik, egybként viszont nem sok újdonságot tartogat annak aki szokott ilyet csinálni. A show részeként ki-ki elkészíthette a saját chapatiját (ez a helyi pita-szerű, de annál lényegesen vékonyabb kenyérszerűség), az egész jópofa volt, nem is olyan könnyű szabályos kört lapogatni tenyérrel. Vacsora után még egy kicsit beszélgettünk, aztán hamar kitekerték az egyébként meglepően jól felszerelt tábori matracokat, majd nyugovóra tértünk. Éjszaka elég hideg volt, azt hiszem itt kezdődött a következő megvázásom, ami csak később teljesedett ki.

Reggel sikerült felkelnem megnézni a napfelkeltét. Mire vége lett, pont elkészült a reggeli, hiába nem először csinálják a programot. Közben érkezett még két gyerek valami közeli tanyáról, akik a reggeli maradékáért cserébe segítettek eltakarítani a tábort a hajcsároknak. Visszafelé más útvonalon mentünk, amit nem bántam, hisz szinte a mottóm, hogy a változatosság gyönyörködtet. Miután kiértünk a homokbuckák közül kicsit szilárdabb talajra, a hajcsárok megengedték, hogy megpróbáljuk vágtára bírni a tevéket. Szegény tevém jól megszenvedett, mert mi cipeltük az összes tevekaját a saját ágyamon és cuccomon kívül, de ez nem kifogás, a teveversenyt meg kellett nyerni. :) Egyébként a tevénél a nagyobb sebesség nem más jármód, nagyjából ugyanazt csinálja, csak gyorsabban. Ilyenkor már valóban fura hogy mennyit mozogsz ide-oda közben, de szerintem határozottan jó móka, egyszerk kipróbálnám terheletlen tevével is.

Az út hátralévő része viszonlag eseménytelenül telet, az egyetlen említésre méltó dolog, hogy láttunk néhány keselyűt. A táborba érve kifizettük a kötelező borravalót. Itt sokat rontott a helyzeten, hogy ausztálokkal voltunk, mert ők vastagon tömték a hajcsárok zsebét, így kicsit soványnak tűnt a 100 rúpia amit én hajlandó voltam erre szánni.

A dzsip már várt ránk, visszavitt a városba, ahol még gyorsan lezuhanyoztunk az utazási irodánál mielőtt nekivágtunk eddigi legviszontagságosabb több mint 3 napig tartó folyamatos utazásunknak Jaisalmerből Goara…

További képek a sivatagból: