Koreai öröm

Ha már a Hong Kong-i útról végül nem írtam semmit, talán némi koreai síeléssel tudom kárpótolni a nagyérdeműt. Az egész úgy indult, hogy síelni akartunk, amit ugyan lehet Kínában is, de a rendelkésre álló szabadság pont a kínai újév ünnepére esett, amikor pedig gyanús, hogy számtalan kínai is síelne. Sok kínaiból meg általában ritkán kerekedik ki egy jó hangulatú társaság, ellenben zavaró tömeg annál gyakrabban, tehát kellett B-terv. A B-terv szerint mondjuk Japánba mentünk volna, viszont az megdöbbentően drága volt már repülőjegy-szinten is, így maradt Korea.

Egyelőre még csak a vakáció első szakasza volt meg, ami egy pár napos szöuli városnézést jelentett, de már ez is tartogatott némi meglepetést, bár szerencsére ez inkább kellemes volt. Persze maga az odaút, repülőstül, sem volt zökkenőmentes, ugyanis valami szórakoztató méretű viharba keveredtünk, ami rázott annyira, hogy még én is meglepődtem, útitársam pedig konkrétan halálfélelem-üzemmódba kapcsolt. Pedig tényleg csak annyira rázott, mint még repülő soha, szerintem busszal meg autóval volt már zötyögősebb élményben részünk J A legnagyobb problémát végül a késve felszolgált ebéd jelentette, de legalább nem volt a szokásos unalmas út.

A városba beérve az első akadályt a reptéri vonatból kijutás jelentette, meglepő módon sanghajtól eltérően a kiléptetőkapu itt nem nyeli el a vonatjegyet, csak csippantani kell, és egy másik géppel elnyeletni, viszont ezt koreaiul még olyan jól nem tudtuk elolvasni, szóval kellett hozzá vasutasnéni, aki elmagyarázta a dolgokat. Az már itt feltűnt, hogy a reptéri vasút baromi mélyen fut, meg úgy általában a metrók nagy része is, valószínűleg azért, hogy hatékonyabb óvóhelyként működjenek északi támadás esetén. Az már nem derült ki, hogy a hivatalosan átszálló állomások vajon miért kilométer hosszú labirintusokból állnak, lehet, hogy ez meg a behatoló északi katonák összezavarása érdekében lett ilyen.

A szállásunk abszolút 21. századi megoldással egy, a vasútállomáshoz közeli AirBnB-ajánlat volt, vagyis valakinek az online meghirdetett kis kecójába költöztünk be némi váltópénzért. Annyira jövőbeli volt az egész tranzakció, hogy  a házibácsival nem is találkoztunk, csak megadta a lakáshoz tartozó kódot emailben, youtube-videón megmutatta az odavezető utat, és onnantól teljesen önkiszolgáló volt az egész. Volt kis konyhánk meg mosógépünk és teljes magánszféra, kicsit olcsóbban, mint a jobb hostelek a környéken.

Az esti vacsit a Namdaemun-piacon költöttük el, ahol ugyan kicsit turistás árakat kértek, viszont elképesztően jó kimcsit (azaz csípős-paprikás savanyúkáposztát) és savanyított retket kaptunk a mindenféle földi jóval töltött palacsinták és forró edényben kavargatott bibimbap, vagyis rizses mindentbele-étel mellé. Ehhez már csak a szokásos koreai csavarlazítót kellett kortyolgatni, és minden jó is volt így első estére. A végére még hozzácsaptunk egy rövid sétát Itaewonban, ahol a főutcán egymást érik a különböző nyugati (azaz európából bármi + arab és török J) éttermek és kocsmák, de ez inkább mint hangulat és sörforrás volt érdekes, nem mint hely.

Másnap a királyi palota volt soron, amit sajnos leginkább kívülről lehetett megtekinteni, ami abban a szakadó esőben nem volt annyira előnyös, de azért becsülettel végigcsináltuk. Az útitársam szerint az egész hely kialakítása nagyon hasonlít a pekingi Tiltott Városra, bár gondolom a helyiek ezt ritkábban emlegetik fel. Ők inkább arra tértek ki, hogy a japán megszállás alatt a betolakodók hogy szentségtelenítették meg a palotakert szimbolikáját azzal, hogy az épületek átrendezésével a japán birodalom nevének karaktelret idézték meg. Úgy általában a japánokról sok jót nem hallani, még a gyerekeknek szóló kis rajzocskák is arról hangosak, hogy az éppen aktuális tengeri határvillongások melyik apró szikláért zajlanak, de ez a koreai történelem ismeretében érthető is. A huszadik század elején ugyanis a japán birodalom megszállóként mindent megtett azért, hogy a koreai identitást eltörölje, illegálissá téve a hangul írást és koreai nyelvet, egyben mindenkinek előírva a japán nevek használatát. Érdekes módon az ellenállás egyik szimbóluma a kereszténység felvétele lett, eleve a koreaiak reagáltak a legjobban a korábbi nyugati hittérítésre, és a protestáns hit frappáns ellenpólusa volt az oktrojált japán sintóizmusnak. Ennek következtében megdöbbentő mennyiségű keresztény templomot látni mindenfele, simán lehet a neonfényben tündöklő keresztek alapján tájékozódni.

A délutáni program az Insaedong sétálóutca megtekintése volt, ahol vettünk valami kedves kis édességet, amit (ha jól értettük) egy tömb megkeményedett mézből készítenek, amit addig nyújtanak, amíg hajszálvékony kis szálak lesznek belőle, és ebbe tekernek diót-mogyorót. Az uzsonnát végül egy nagy nehezen megtalált „híres” teaházban tudtuk le, de sajnos as előzetes reklámmal szöges ellentétben nem voltak benne szabadon repkedő madarak, pedig az azért érdekes lett volna J Ezen a ponton már voltak kisebb sikerélményeink a koreai írás megfejtésében, ez tulajdonképpen egész érdekes, mert annak ellenére, hogy elsőre ufó-krikszkraksznak látszik, valójában egy teljesen logikus karakterenkénti írás, csak az a szokatlan, hogy szótagonként blokkokra van osztva. Ha az ember megtanulja a teljesen normális méretű ábécét, és hozzá egy maréknyi szabályt, egész jól lehet olvasni – pedig elsőre, a múzeumban, még sokkal barátságosabbnak tűntek a régen használt kínai karakterek! Ami érdekes, hogy az írást a 15. században fejlesztették ki – állítólag maga a király – kifejezetten azért, hogy könnyebb legyen a népnek megtanulni írni-olvasni, és az európai írasokkal ellentétben a régi nyelvemlékek is teljesen olvasható írásképnek látszottak. Azt mondják, ez az egyetlen írásmód, ahol mind a feltaláló neve, mint a feltalálás éve pontosan ismert (1443, de a múzeumban talán még hónap/nap is volt mellé), továbbá a koreaiak ezt tartják a leglogikusabb írásnak is. Ezzel bizonyára lehet vitatkozni, viszont az is érdekes, hogy néhány, saját írás nélküli kelet-ázsiai nyelv megmentéséhez elkezdték használni a hangult, szóval gyakorlati haszna mindenképp van.

Az este vége egy koreai hússütögetős helyen ért minket, ahol klasszikus szokásoknak megfelelően a földön kuporogva pirítottuk faszénen a marhaszegyet (vagy mit), ráadásul valahogy úgy alakult, hogy a mi termünkben nem is volt senki más, szóval egész hangulatos móka volt. Itt már találtunk finomabb rizspálinkát is, ami a „Happy Water” márkanévvel teljesen őszinte ígéretekkel kecsegetett, és megvettük a saját ki szöuli lakossági bérletkártyánkat is, elindultunk tehát a teljes elkoreaiasodás útján.

A folytatásból kiderül, mit láttak hőseink a tudományos múzeumban, mi minden van nyitva a holdújév napján, és hogy lehetséges-e egy nap alatt eljutni a Modo-szigetre – érdemes hát velünk tartani.

 

(A figyelmes szemlélők észrevehették, hogy a képek összevissza vannak - most ezek voltak kéznél...)