Borneó és Celebesz

Magyar volt és magyar lesz, mint azt mindenki tudja. A helyiek közül kis segítséggel ("From Hungary... In Europe") valóban többen is tudták, honnan jöttem ("Next to Germany, right?"), szóval igaz lehet a rigmus. Ami viszont a fentiekből nem vicc, hogy két hét alatt egy darab öreg nénivel találkoztunk, aki nem beszélt angolul, mindenki mással tökéletesen lehetett kommunikálni. Oké, tény, hogy az angol Malajzia egyik (kvázi) hivatalos nyelve (és mi maláj Borneón voltunk), de akkor is meglepő az ilyesmi Délkelet-Ázsiában. A másik meglepő dolog a helyiek már szinte kandi kamerába illő kedvessége és segítőkészsége volt, például a környéken szokatlan módon mindössze egyszer vertek át egy buszon, de ehhez az is kellett, hogy ne csak a buszos legyen tapló, de mi is figyelmetlenek legyünk. Mindent egybevéve a dzsungel, a tengerpart (és tengermély) valamint a főváros meglátogatása együtt összehozott legalább két és fél nyaralásnak is beillő élményt, amit azóta már majdnem ki is pihentünk a munkahelyen. Alant képek következnek!

A repülőnk Sabah (gondolom magyarul "Szaba" lehet, de mivel latin betűvel írnak, ezzel nem fogok szórakozni) tartomány fővárosában, Kota Kinabaluban landolt, ahol első megdöbbenésként az ért, hogy hogy a reptér mennyire kulturált, és mennyivel rendezettebb a taxis rendszer, mint például Budapesten - mondjuk az is lehet, hogy a hiénák hajnal hatkor még alszanak :) A második megdöbbenés a jobb elől ülő taxisöfőr volt, de egy volt angol gyarmaton az ilyesmi belefér. A harmadik megdöbbenés a kis hostelkénk recepciósa volt, aki, mielőtt végigmondhattuk volna, hogy mi itten csekkolnánk befelé, először leültetett reggelizni. Oké, vacak piritós volt a reggeli, de akkor is :)
KK-ben (igen, ők is lusták kimondani a nevet) sok szép nincs, de vannak szigeteik meg a tengerparti kocsmasor meg filippinó halpiac, szóval másfél napot muszájból ki lehet bírni.

Csak precízen...

Ez kérem egy ausztrál palota

Második világháborús halszobor

A háttérben a négyezer méter fölé nyúló Kinabalu csúcs

Kezdő kínai turista

A következő programpont egy Lupa Masa nevű táborka volt, ami a Kinabalu nemzeti park esőerdejében egy kis sátorozós móka, persze lusta turisták részére, tehát pl. főzni már nem nekünk kellett. Az odaút állt másfél óra minibuszozásból ("És mondja kérem, mikor indulunk?" "Hát majd ha elegen lesznek a buszon!"), fél óra véletlenszerűen segítség-felajánló maláj lelkipásztor-asszonyokkal való autózásból és majd' ugyaennyi dzsungelben hátizsákkal botorkálásból állt. A program része volt több nappali és éjszakai túra, és bár nagyon sok állatot nem láttunk, voltak kígyók meg egyéb hüllők, alvó madarak, hatalmas hangyák, felvillanó szempárok (például a híres kávész!ró cibetmacska egy távoli fa csúcsán), vízesések és patakok, szóval panaszra nem volt ok. Mellékesen a környéken volt egy turistásabb rész is, ahol lehetett termálvízben fürdőzni, amit mondjuk én akkor se szeretek, ha nem negyven fok van, de ehhez képest nem volt rossz.

Nem kaptam el, az ott a méretarány

Ez a cucc magasan van

Balra lent éhes velociraptorok láthatók

Brekeke

Ez egy lián-kígyó feje. Nem harap, csak megkóstol.

Jaj de szép... Gomba!

Ez itt két borzalmasan ritka alvó madár. Esküszöm, élőben érdekesebb volt :)

A harmadik fázis a Kinabatangan folyó partján egy kis faluban ért minket, itt úgynevezett "homestay" konstrukcióban szálltunk meg, ami úgy néz ki, hogy a falusiak a saját házukban adnak egy szobát és közben úgy tesznek, mintha ők egyébként is így élnének. Abból szempontból ez mindenképp egész érdekes volt, hogy láttunk valódi családi házakat egy száz fős faluban, szóval már tudjuk, hogy ahol úgyis mindig meleg van meg úgyis bejönnek a bogarak, ablakra meg szigetelésre sok szükség nincsen, illetve az is kiderült, hogy ha a szobahőmérséklet éjjel-nappal 35 fok, akkor a szobahőmérsékletű zuhany pont tök jó is. A tartózkodáshoz járt egy kupac hajókázás is a folyón, ahol a helyi vezetővel hármasban csapattunk a folyón mindenféle vadon élő állatokat kajtatva. Láttunk is krokodilt meg vaddisznót meg makákókat meg nagyorrú majmokat. Általában ők sem szeretik az embert, és elszaladnak, de volt egy makákó-család, aki egész sztoikusan végigreggelizte, ahogy a kis csónakunk becsusszant a folyó fölé lógó lakófájuk alá. A dolog vidám része, hogy a folyó melletti erdősávban rengeteg állat lakik, a szomorú része, hogy ez leginkább annak köszönhető, hogy a pálmaolaj-kitermelés miatti ültetvényektől gyakorlatilag nem is tudnak máshova menni.

Ez egy kis orrú nagyorrú-majom (azaz egy lány)

Valódi nagyorrú majom, amit malájul csak "holland telepes"-nek hívnak

Állítólag folyóban nem szabad fürdeni. Ő az úszómester, aki ezt kegyetlenül betartatja.

Röf.

A hajókázás mellett két dolog járt még nekünk, egyrészt volt egy dzsungeltúra, aminek a végén volt egy tó, ahol a változatosság kedvéért nem piócák laktak, hanem olyan halak, amiket a híres halpedikűrnél szoktak használni, mivel leeszegetik az elvásott bőrt az ember lábáról. Itt a lábat tóba lógatva lehetett ezzel játszani, egész vicces élmény, csiklandósoknak külön ajánlott!

Azok ott éhes halak

És végül, de nem utolsósorban - a szállás melletti erdőben laknak orángutánok is! A házigazdáék elmesélték, hova járnak reggelizni, meg is néztük hát őket. Egész sokáig kellett a hajnali erdőben egy dombra menni, de amikor az ember egyszercsak meglátja a fák között csámcsogó narancsszínű szőrpamacsot, az borzongató élmény. Jó negyed órán át csak néztük őket, pedig "semmi érdekeset" nem csináltak - de mégis, hányszor költheti el az ember a reggeli sétáját négyesben egy szabadon élő orángután-családdal?

Bizony, az ott egy kölyök!

Alapvetően ennyit lehetett látni belőlük :)

Az utolsó előtti nagyobb feladat a Semporna-környéki búvárkodás volt - állítólag a világ egyik legszebb vidéke erre a feladatra, nem is gondolkodtunk sokat azon, érdemes-e megkísérelni a tanfolyamot. Így alakult, hogy másfél hete 18 méterig hitelesített könnyűbúvár lettem, ami egy meglepően izgalmas és talán nem is annyire nehéz tanfolyam után néhány móka-merüléssel is gazdagított. Eltart egy ideig, amíg az ember ráérez, hogy ott lenn a mélyben hogyan lehet mozdulatlanul lebegni vagy pusztán a lélegzés változtatásával emelkedni-süllyedni, és az is könnyen rutinná válik, hogy a búvár-maszkot a víz alatt levegye az ember kimosni, vagy például az egész felszerelést légpalackostul lepakolja maga mellé 9 méter mélyen a homokba. Amint ezek megvannak, lehet élvezni az ebédlőasztal méretű teknőcök társaságát odalent, úszkálni a korallok között lakó mindenféle halakkal, látni és elkerülni a lyukakban lakó harapós murénákat, vagy csak úgy sodortatni magad az áramlattal és nézni, nézni, nézni. Ami (kezdőként, nekem) érdekes, hogy azért rengeteg mindenre kell koncentrálni is, szóval a látott dolgok felére szinte egyáltalán nem is emlékszem. Ezen kívül víz alatt működő fényképezőm nekem nem is volt, szóval majdnem mindent el kell hinni bemondásra :)

A búvárkodás után még volt egy nagyon kellemes kirándulás a környékbeli szigeteket magába foglaló nemzeti parkban, meg aztán Kuala Lumpurban is el kellett bohóckodnunk egy napot, ezeket a képeket kiválogatni most kicsit késő van, de nemsokára :)