2016. február 26., péntek

Back to the Fülöp

Úgy alakult, hogy gyakorlatilag kifutottunk az "új" dél-kelet ázsiai országokból - Bhután meg Nepál nem az igazi télen, Banglades talán sosem az, Mianmar milyen már, Szingapúr és Brunei aprók, Indonézia nem jutott eszembe, szóval Péter után újra Fülöp-szigetekre utazott küldöttség. Ráadásul az egész teljesen spontánul alakult, mikor épp a pofátlanul drága Kambodzsába tartó repülőjegyeket nézegettük a kínai újév eltöltése céljából, egyszercsak valaki felrikkantott - "miért nem inkább a Fülöp-szigetek?!"


Ezután teljesen spontánul rögtön másfél hónap alatt sikerült is harmadik próbálkozásra olyan repülőjegyeket venni, amihez tartozott valódi repülőjárat is, bár azért a reptérre tartva izgultunk kicsit, a Xiamen Airlines tényleg létezik-e, nem csak valami otromba tréfa.
Az úticél Palawan szigete volt, amihez az odaút röpke három napot vett igénybe a költségek optimalizálása érdekében: első ugrásunk Xiamenbe (vagy a helyes kiejtést akadályozó magyar átírással: Hsziamenbe) vezetett, ahol volt (bal)szerencsénk az Origo-n is megénekelt középszerű "magyar" éttermet meglátogatni, meg egy kicsit henyélni a tóparton.
Hogy mondják kínaiul, hogy "cigánypecsenye"?
A tónál találkoztunk egy kínai bácsival, akiben annyira erősen gyökerezett, hogy bármilyen kommunikációs szakadékot át lehet hidalni cigarettával, hogy konkrétan külön elment a boltba helyi cigiért, amivel aztán visszautasíthatatlanul megkínáljon, pedig rajta kívül egyikünk sem dohányzott.
Második lépésként eljutottunk Manilába, ahol a törpenövésűek birkózásáról ugyan mi lemaradtunk, csak mások meséltek róla, de még pont odaértünk egy komoly taxis lehúzásra, ami után egy ghettoblaster méretű és hangerejű szobában vészelhettük át az éjszakát. Innen már tényleg csak egy Uber-fuvar, egy repülőút, két triciklifutam és egy zöldségesfurgon platója választott el az első valódi trópusi szállásunktól.

A fülöpökben lehet valami genetikus vonzódás a hármas szám iránt, hiszen mind szárazföldön, mind vízen előszeretettel járnak három "lábon". Szárazon ez úgy néz ki, hogy egy kutya közönséges motorkerékpár köré hegesztenek egy utasteret meg egy plusz futóművet, ami gyakran még egész jó rugózással is bír, és hopp, máris elvisz 6 embert a motor. És ez már nem is sufni-tuning, gyakorlatilag szabványosítva árulják ezeket a kasztnikat, bár a festés és a mindenféle futófények elhelyezése már a vevő feladata a saját ízlésének megfelelően és a többi emberé ellenére. Mivel mi csak két szigetet látogattunk meg, messzemenő következtetéseket nem vonnék le, de úgy tűnik, a pótkocsi-stílusok szigetenként eltérnek, Busuanga szigetén akár 8 ember is felpattanhatott egy ilyen járműre.
Hát ez meg mi Szent Teréz?!

A hajókat ugyanígy a hármas szám jegyében alakítják át - gyakorlatilag minden kicsi és nagy vízi jármű házilag barkácsolt katamarán. Ugyan nekem papírom van róla, hogy ehhez nem értek, de gondolom így stabilabbak a hullámzó tengeren. Mellékesen a pót-törzseken nagyszerűen lehet a hajó eleje és vége között szaladgálni. Az általunk látott csónakok-hajók 95%-a motoros volt, nagy részük útólag megháromszorozva, de a kevéske vitorlás mind egytörzsű volt - azok biztos a külföldiek...
Ez egy hatszemélyes motoros
Ez meg egy nyolcvanszemélyes

Az első szállásunk a Love and Peace Jungle Paradise Resort (sic!) volt, ami a sziget (egyetlen) főútjától 5 perc triciklizéssel volt elérhető, és egy trópusi folyócska partján a domboldalon rejtezett. A tulaj egy meghökkentően idegesítő idősebb német ürge volt, aki gyakorlatilag minden megszólalásával azt igyekezett hangsúlyozni, hogy itt bizony ő a főnök. Szerencsére a személyzet kedvesebb volt, egész jól főztek, volt magyar kolbászos pizzájuk is (!), meg hideg sörük - ami a sanghaji 3 fokot hirtelen 10-zel megszorozva igencsak fontos is volt. Alkohol-ügyben amúgy érdekes monopóliumok vannak errefelé, lehet kapni San Miguel sört (Pilsent, Lightot és a Red Horse 7%-os erőset), meg Tanduay rumot ("igazit", fehéret meg Lightot!), és... hát... ennyi. Boltban ezek legalább olcsók is, a sör 150 Ft alatt marad, a 7 decis rum 500 Ft alatt megáll, és még csak nem is rosszak, két hét alatt simán nem lehet megunni őket. A korlátlan henyélés mellett két célunk volt az első szállás körül, az egyik a Földalatti Folyó, mint UNESCO világörökség (ami egy hajón megtekinthető cseppkőbarlang), a másik pedig kis dzsungelben sétálás meg vízesésben fürdés.

A barlanghoz eljutni egy órás kisbuszozás árán lehetett, de még csak ez után következett a barlanghoz vezető kvázi-kötelező kishajó ügyintézése, amit olyan ügyesen csináltak, hogy csak annyit tudok, hogy átvertek, de azt már nem, hogy pontosan hogyan és mennyire :) De sebaj, röpke három óra várakozás után, ami persze hat darab "még fél óra" összekapcsolásával jött létre, már hasítottuk is a habokat. A hajócska vezetője feltehetően tök süket volt, mert a 20 perc után, amit vele töltöttünk, egy újabb óra kellett, hogz a motor zaja után újra halljak is valamit, de ettől eltekintve szép út volt. A tengerpart hatalmas sziklafalakból állt, amit vagy meg kellett volna mászni, vagy a tenger felől kerülhettük meg az egészet. A kerülő után érkeztünk meg a barlanghoz, ahol újabb fél óra várakozás után újabb csónakba ültettek, és 40 perc alatt végighajtottak minket a barlangon. A hercehurca ellenére mindenképpen megérte - ugyan fényképezni tök sötét barlangban, billegő csónakból nem volt érdemes, de a cseppkövek tényleg szépek voltak. Ezek kívül a mennyezetet vastagon borították az ott élő denevér-családok, szerencsére ugyan éppen akkor volt alvásidejük, de azért zizegtek meg ciccegtek kicsit, jópofa volt. A szállásra visszatérve éjszakára újra elmerülhettünk a dzsungel zajában, a tiszta, csillagfényes égbolt alatt, nem volt rossz :)





A vízeséses kiránduláshoz először is Szent Teréz (lásd fent) segítségét kellett igénybe vegyük, aztán esőerdős-sziklás folyóparton kellett besétálnuk a tavacskához. Volt két segítőnk, akik az ebédet cipelték meg úgy általában tudták, hogy hova megyünk, és amíg mi fürdőztünk, szépen el is készítették szabad tűzön a kis elemózsiát. Ha még közben pálmalevéllel legyezgettek is volna, teljes lett volna a gyarmatosító hangulat.
Négyen egy motoron
Élőben azért szebb volt
 
Mikor a husit is odatették középre, már nem fényképeztem :)

Ezután az első szálláson már csak egy kis folyón kajakozásra volt idő a sziget legöregebb fájához, ennek pedig két tanulsága volt. Egyrészt az, hogy egész kis sodrás mellett is nehéz egy kenut kormányozni, ha a benne ülők egy része nem tudja pontosan, mit miért csinál. Másrészt az, hogy a sziget legöregebb fáját a sziget legcsípősebb bogarai őrzik, ami a csendes szemlélődést egyszercsak szinkronban rikkantgatásra és szanaszét szaladásra cserélte le. Úgy összességében nem érte meg, bár az vicces volt, hogy a fatörzshöz az egyik gyökéren lehetett felsétálni, a hozzá rögzített korlátba kapaszkodva. Nagy fa volt, na.

És most mindenki hajtsa jobbra a fejét...


A többi állomás egy másik mese része lesz, csak legyen lendület megírni. Ti se adjátok fel :)

1 megjegyzés:

  1. Rám számíthatsz. Hajnali munka közbeni lazításhoz épp megfelel. Egész feldobódtam :)

    VálaszTörlés