Magaslatolgatás

Fogtam hát magam, hogy visszatérjek Jünnan tartományba, ahol már egyszer ugyan megfordultunk Péterrel, de aztán dicstelen körülmények között el kellett sántikálnunk (legalábbis neki) Vietnamba. Akkor Dali-ig jutottunk, most már eleve északabbról, Licsiangból indultunk, hogy a Tigriskergető-patak völgyét meglátogassuk. Állítólag egyszer régen egy vadász elől menekülő tigris átszökkent a folyón - mint köztudott, a tigrisek szeretnek ugrálni -, aztán ezért hívják így. Hogy a tigris miért jött át Tibet lábához, az nem derül ki a sztoriból, lehet, hogy ő is szabadságon volt.

A kiindulópontuk a már említett Licsiang volt, ami leginkább egy ál-régi városka, amit valamiért imádnak a kínaiak, volt is belőlük rengeteg. Praktikusan csak egy estényit voltunk itt, de ez is elég volt a belvárosból, ahol konkrétan minden kapualj egy étterem, ahol ezerrel üvölt valami szárazgőzbe burkolt fiúbanda, kínaiul. Ezek mind külön-külön is teljesen élvezhetetlenek voltak persze, de a kakófónia, ami így kialakult, valami egész kényelmetlen szintet ért el. Emellett voltak még szuvenír-boltok, valami fura maffia által üzemeltetett hálózatban, mert talán négy-öt féle bolt ismétlődött tökazonos kínálattal, talán százszor is. Lehetett venni tam-tam dobokat, amit minden boltban kivétel nélkül egy leány demózott playbackre, teát, ékszereket, jaktülök-fésűt, aztán előröl az egész. Ettől eltekintve pedig jópofa hely is lehetett volna...

Szerencsére másnap már mentünk is tovább, két óra buszozás után kiraktak a semmi közepén, ahol először egy szép nagy útépítés szerpentinjein kellett pár kilomértert felfele caplatni, aztán elkezdődött sziklás hegyi ösvény. Erről a részről konkrétan nem tudtunk sokat, csak azt, hogy messze nem ez a híresen nehéz 28 kanyaros sziklamászóka, aztán mégis 300 métert mentünk felfelé az első kilométeren. Az irodai patkányok itt már lihegtek nagyon, de nem adtuk fel, kerülgettük a szamár-transzfert felajánló kínai bácsikat meg a vízárús néniket, és néhány óra múlva fent is voltunk 1800-ról 2600 méteren:

Innen már csak valamelyest lefele kacskaringóztunk a korábban is megénekelt Lótea Fogadóhoz, de így is volt vagy 7 óra mászkálás mindennel együtt, szóval igencsak jól esett egy söröcske meg a vacsorácska, és elaludni sem volt nagyon nehéz.
Másnap folytattuk az utat, hiszen még legalább ennyi hátra volt, és úgy alakult, hogy gyakorlatilag egyedül mászkáltunk a hegyen néhány kecskepásztort meg talán két szembejövőt leszámítva... Kínában nagy kincs az ilyen, az lehet az oka, hogy sem mozgólépcső, sem korlát nem járt a hegybe vájt ösvény mellé.

...és ki kételkedne abban, amit ez a papír állít (egyébként valósan) 

Lefele meg 500 méter semmi a folyóig :)

Harmadnapra már csak a folyóhoz leereszkedés maradt, csak arról nem szólt senki, hogy ezt egy szinte függőleges sziklafalon kell megtenni...

Olyan nagyon nem látszott élőben sem - de ez volt az út lefelé

Ezután meg ki lehetett menni a sziklára, amin a tigris is ugrált.

Uszadék-híd

Kis zöld én-berke

És innen már a csak a visszaséta volt hátra - szerencsére volt időnk körbemenni, így nem kellett felmászni a falra...

Ez itt az út

A négy napos túra után csak kicsit voltunk fáradtabbak, mint a szabadság előtt, de simán megérte, az egyik legjobb kínai túrát tudhatjuk így magunk mögött. Lesz még ilyen, ne menjetek messzire! :)