Vándorúton: Hegyek között, völgyek között

Néha ki kell szabadulni a nagyvárosból, de szerencsére nem mindig kell ehhez pár ezer kilométert repülni, elég az, ha van egy kínai jogosítvánnyal rendelkező ismerős, aki még autót is jóárasítva bérelni. Persze lehet menni busszal-vonattal is, de hogy az jól működjön, nálam sokkal jobban kell tudni kínaiul, szóval most az egyszerűbb megoldást választottuk. A cél Anji volt, ami ugyanabban a bambusszal borított hegységben bújik meg, ahova a Sanghajban élő külföldiek már vagy száz éve járnak megpihenni télen-nyáron. A hegynek ez az oldala már olyan rész, ahol nagyobb látványosság a külföldi, mint az elő kacsát a szárnya tövénél megragadva sétáló néni, az ilyesmi mindig egy kicsit izgalmas. Erről ugyan pont nem, de sok másról képek következnek.

Apró nehezítésként erre a hétvégére volt időzítve egy pusztító tájfun érkezése még, és ennek örömére a legtöbb szállodának tilos volt vendégeket fogadnia. A tájfun végül nagyrészt elkerült, meg szállasunk is lett, de napsütéses hétvége nem lett belőle. Utasként egész érdekes volt ezt a pár száz kilométert végigautózni, az autópályák és egyéb utak teljesen jó minőségűek, de a helyiek leginkább egyáltalán nem tudnak vezetni. A sávokat teljesen esetlegesen váltogatják, de leginkább nem maradnak bennük, nem néznek sem oldalra, sem hátra, és érdekes módon a kötelező minimális sebességet eszük ágában sincs tartani. Ez így igazságtalan általánosításnak hangzik talán, de a két nap alatt gyakorlatilag minden sofőr legalább kettőt elkövetett a fentiek közül, hát ez van. Szerencsére a mi (francia) sofőrünk egyrészt türelmes, másrészt ügyes volt, így hát nem mentünk neki sem az autópályán elénk zuhanó terelőbójának (a tulajdonos teherautós talán sosem tudta meg, hogy elvesztette), sem az út közepére vakon kigurulóknak, sem a pirosnál csomagtartóból kipottyanó generátornak, sem a ránk kanyarodó sávváltóknak. Kaland, kaland hátán.