Régen jelentkeztem már, ennek több különböző oka is volt, de kezdjük az elején...
A korán kelés sosem volt erősségem. Végtelenül büszke voltam magamra, amikor pontban reggel 8-kor bár kissé még szédelegve, de lent álltam a recepciónál munkára készen. Így még inkább váratlanul ért a lecseszés, hogy miért késtem. Az órára nézek, de még mindíg csak 8:01, hitetlenkedve kérdezek vissza, majd közlik, hogy a délelőtti műszak 7-kor kezdődik. "Ja bocs, nem tudtam. Nekem a főnök tegnap 8-at mondott." Phuong a délelőtt managerlány szúrós tekintettel közli. "Az nem kifogás, a bocsánat meg kevés lesz, műszak után jövök a lányoknak egy fagyival!" Sokan vannak ám itt egy műszakban, de egye fene, úgy tűnik az újfiút a világon mindenhol szivatják. Közben Hando (a főnök) kidugta az orrát az odujából és megerősítette, hogy ő vezetett félre, szóval nagy dráma nem volt. Csak hát nem jó az elő napon késni, pláne szívás ha nem is tudok és tehetek róla.
Hando szólt, hogy majd megyünk valami nemzeti parkba meg a beachre, de nem nagyon esett le, hogy mikor, miért, vagy hogyan. Kikértem a reggelimet, épp elkezdeném enni, amikor szól, hogy akkor indulunk is. Annyi időm még pont volt, hogy felrohanjak az emeletre a fürdőgatyámért, meg egy törölközőért. Mire leértem a reggelimet becsomagolták és rögtön be is tuszkoltak egy kisbuszba, Handoval, Jackel meg az egyik vietnámi lánnyal.
Vagy egy órával később mikor a Bach Ma Nemzeti Park lezárt szerpentínjén haladtunk felfelé és az alattunk elterülő rizsföldeket és az épp csak kicsit távolabb húzódó tengerpartot bámultam, rájöttem, hogy komoly hiba volt otthon hagyni a fényképezőt. Pár kilométerrel később lerobbant a kisbuszunk a hegy felénél. Mondanám, hogy ahol a madár se jár, de valójában alig fél órával később láttam egy hatalmas sast egész közelről, ráadásul varázslatos módon felülről, ami nagy élmény volt. Szóval madár azért volt, térerő viszont nem. A kisbuszt és a vezetőt otthagytuk, hogy oldja meg a dolgot valahogy, mi meg elindultunk gyalog felfelé. Végülis már csak 8-10 km volt hátra a 10%-os emelkedőn.
Hozzáteszem én kifejezetten élveztem végre egy kis testmozgást, de ez a csapat többi tagjáról nem volt elmondható. Nagyjából negyed óránként álltunk meg 20-30 perces pihenőkre, ami engem eléggé bosszantott, így azt se nagyon bántam amikor egy véletlen arra tévedő helyivel lezsírozták, hogy küldjön már értünk valamit a csúcsról ami felvisz minket. Az alkudozás a körülményeknek megfelelően zajlott Hando és a kisbuszos között: "Ti megszoptátok itt a semmi közepén, szóval pofátlanul sokat fogok kérni és ti mosolyogni fogtok, mert nem tehettek mást." - "Ok, megegyeztünk" Kicsit később a hegycsúcson: "Felhoztalak ide titeket és bár eddig nem mondtam, de itt fent nincs semmi érdekes, és még kilátni sem nagyon lehet a fáktól. Kicsit lejjebb van egy csomó érdekes vízesés, szívesen visszaviszlek oda bennetek dupla áron." - "Ööö, ok, persze"
Jó, hogy ezt csak néznem és hallgatnom kellett, gondolhatjátok, hogy én nem köptem volna olyan könnyedén mosolyogva az ok-kat és a százezreket.
Mintegy 20 perc sétával értük el az első vízesést a kellemesen hűvös erdőben. A vízesés alatt hideg vizü tavacska amiben még úszni is lehetett egy kicsit. Ez a vízesés azonban nem úgy nézett ki mint a reklámban, gondoltam én továbbmegyek, megnézem mi van még. A mászás érdekes volt, néhol még a Rám-szakadék-szerűen kiláncolt segítség ellenére is küzdős volt a haladás. Alig 5 percnyire meg is találtam a képeken szereplő vízesést is. Egyedül nem akartam ugrálni a vízbe, az ördög nem alszik alapon, visszamentem hát a többiekhez, ugráltam inkább ott.
Később rávettem Jacket jöjjön el lefotózni a második vízesést, én meg addig tudok ugrálni. Csak párszáz méterre mentünk, nem vittem magammal semmit, még a papucsomat sem. Aznap először a sziklán állva úgy éreztem valami nem stimmel, lemásztam inkább megnézni a vizet közelebbről. Úgy tűnik a szerencse továbbra is velem van és talán mindig akkor vagyok egy kicsit normális, amikor leginkább kell. A víz csak mellig ért, a 6-7 méteres magasságból még egy talpasnak is csúnya vége lett volna, ezt megúsztam.
Míg Jack fotózott én egy kicsit tovább másztam folyásirányban és találtam újabb és újabb szép vízeséseket, úgy döntöttünk hát, kicsit tovább megyünk, hátha lesz még valami érdekes. Összesen 5 vízesést találtunk kisebb tavacskákkal és az út végén egy táblát ami elárulta, hogy ez volt az 5-tó vízesés ösvény, valamint egy másikat ami egy nagyobb vízesés felé mutatott. Nem is kellett nagyon több, elindultunk azt is megnézni. Innentől azonban nem a víz által simára polírozott köveken halattunk, hanem egy erdei ösvényen, nem ritkán apró kavicsokkal rajta. Az én nem túl edzett talpam bizony nehezen küzdött meg a tereppel, időről időre le is maradtam kicsit. Mintegy 50 perc baktatás után mondtam Jacknek, hogy egyrészt én már nem tudok járni, másrészt a többieknek azt mondtuk egy órája, hogy 5 percre megyünk el, talán ideje lenne visszafordulni.
Így is tettünk. Kisvártatva hatalmas hangzavar kiséretében egy nagyobbacska helikopter repült el igen közel a fejünk felett. Még eleresztettem egy poént, hogy ezek már a hegyimentők akik minket keresnek, aztán észrevettük, hogy leszállt a helikopter egy közeli tisztáson, odamentünk hát nézelődni. Valóban szép darab volt, valamiféle építési faanyagot hozott a hegyre, 12-15 helyi lelkesen pakolta ki a cuccot miközben a motort le sem állították.
Kipakolás után egy csoportban álltunk a helyiekkel és videoztuk a felszállást, nem lövöm le a poént, nézzétek meg a videot, utánna olvassatok tovább!
Volt ott fejetlenség, néhányakat már a szél önmagában ledöntött a lábáról, de szerencsére nem sérült meg senki. Leginkább azt nem értem a dologban, hogy a pilóták miért nem gondolták, hogy ez így nem lesz jó, ha valakinek, hát nekik tudniuk kellett volna.
Ekkor már tényleg sietős volt vissza indulni, szaporáztuk hát, de én az eddigre vízhólyagos talpammal ismét lemaradtam. Mikor újra a kellemes köves részre értem, hűtöttem a lábam egy darabig a vízben, majd belehúztam a mászásba, hogy utólérjem Jacket.
Mikor visszaértem a randipontra, senki és semmi nem volt ott. Hando és a lány elmentek, valószínűleg a cuccokkal, de legalább azt a rohadt papucsot otthagyhatták volna. Jack valószínűleg eltévedt az erdőben visszafelé jövet. Összegezzünk hát.
Itt állok vietnámban egy elhagyatott nemzeti park kellős közepén egy száll fürdőgatyában vízhólyagos talppal tök egyedül, mintegy 40-50 km-re a biztonságot jelentő hosteltől és van még mintegy 2-3 órám mielőtt besötétedik. Még ha találnék is valakit valahol, még a város nevét sem tudom helyesen kiejteni, vagy bármi értelmeset mondani vietnámiul, különben sem tudnék semmit felajánlati a segítségért cserébe a fürdőgatyámon kívül. Azt hiszem ezt a felütést még Bear Grylls is megirigyelné.
Úgy döntöttem először megbizonyosodom róla, hogy senkit nem hagyok hátra. Valószínűbbnek tűnt, hogy Jack eltévedt, mint, hogy itthagyott ő is alig pár perc alatt. Nem volt nehéz rájönni, hol fordult Jack rosz irányba és mire összefutottam vele már visszafelé jött, mert neki is gyanús lett, hogy valami nem stimmel. Vázoltam neki a helyzetet majd tökéletes összhangban úgy döntöttünk, ha már úgyis szarul állunk, legalább mártózzunk eggyet, majd ha lehültünk folytatjuk utunk. Valódi dráma nem volt ám Hando igazi aussie, nem volt nehéz kitalálni hol keressük, az első adandó helyen, ahol adnak sört. Korábban már itt a hegyen ebédeltünk egy helyen, valóban ott találtuk a többieket, ha morcosak is voltak, sok jelét nem adták. Megmutattuk helikopteres videot, jót röhögtek rajtunk, a dolog ezzel le is volt tudva.
Beacre menni már nem volt idő, de hát holnap is kell dolgozni :-)
A korán kelés sosem volt erősségem. Végtelenül büszke voltam magamra, amikor pontban reggel 8-kor bár kissé még szédelegve, de lent álltam a recepciónál munkára készen. Így még inkább váratlanul ért a lecseszés, hogy miért késtem. Az órára nézek, de még mindíg csak 8:01, hitetlenkedve kérdezek vissza, majd közlik, hogy a délelőtti műszak 7-kor kezdődik. "Ja bocs, nem tudtam. Nekem a főnök tegnap 8-at mondott." Phuong a délelőtt managerlány szúrós tekintettel közli. "Az nem kifogás, a bocsánat meg kevés lesz, műszak után jövök a lányoknak egy fagyival!" Sokan vannak ám itt egy műszakban, de egye fene, úgy tűnik az újfiút a világon mindenhol szivatják. Közben Hando (a főnök) kidugta az orrát az odujából és megerősítette, hogy ő vezetett félre, szóval nagy dráma nem volt. Csak hát nem jó az elő napon késni, pláne szívás ha nem is tudok és tehetek róla.Hando szólt, hogy majd megyünk valami nemzeti parkba meg a beachre, de nem nagyon esett le, hogy mikor, miért, vagy hogyan. Kikértem a reggelimet, épp elkezdeném enni, amikor szól, hogy akkor indulunk is. Annyi időm még pont volt, hogy felrohanjak az emeletre a fürdőgatyámért, meg egy törölközőért. Mire leértem a reggelimet becsomagolták és rögtön be is tuszkoltak egy kisbuszba, Handoval, Jackel meg az egyik vietnámi lánnyal.
Vagy egy órával később mikor a Bach Ma Nemzeti Park lezárt szerpentínjén haladtunk felfelé és az alattunk elterülő rizsföldeket és az épp csak kicsit távolabb húzódó tengerpartot bámultam, rájöttem, hogy komoly hiba volt otthon hagyni a fényképezőt. Pár kilométerrel később lerobbant a kisbuszunk a hegy felénél. Mondanám, hogy ahol a madár se jár, de valójában alig fél órával később láttam egy hatalmas sast egész közelről, ráadásul varázslatos módon felülről, ami nagy élmény volt. Szóval madár azért volt, térerő viszont nem. A kisbuszt és a vezetőt otthagytuk, hogy oldja meg a dolgot valahogy, mi meg elindultunk gyalog felfelé. Végülis már csak 8-10 km volt hátra a 10%-os emelkedőn.
Jó, hogy ezt csak néznem és hallgatnom kellett, gondolhatjátok, hogy én nem köptem volna olyan könnyedén mosolyogva az ok-kat és a százezreket.
Később rávettem Jacket jöjjön el lefotózni a második vízesést, én meg addig tudok ugrálni. Csak párszáz méterre mentünk, nem vittem magammal semmit, még a papucsomat sem. Aznap először a sziklán állva úgy éreztem valami nem stimmel, lemásztam inkább megnézni a vizet közelebbről. Úgy tűnik a szerencse továbbra is velem van és talán mindig akkor vagyok egy kicsit normális, amikor leginkább kell. A víz csak mellig ért, a 6-7 méteres magasságból még egy talpasnak is csúnya vége lett volna, ezt megúsztam.
Míg Jack fotózott én egy kicsit tovább másztam folyásirányban és találtam újabb és újabb szép vízeséseket, úgy döntöttünk hát, kicsit tovább megyünk, hátha lesz még valami érdekes. Összesen 5 vízesést találtunk kisebb tavacskákkal és az út végén egy táblát ami elárulta, hogy ez volt az 5-tó vízesés ösvény, valamint egy másikat ami egy nagyobb vízesés felé mutatott. Nem is kellett nagyon több, elindultunk azt is megnézni. Innentől azonban nem a víz által simára polírozott köveken halattunk, hanem egy erdei ösvényen, nem ritkán apró kavicsokkal rajta. Az én nem túl edzett talpam bizony nehezen küzdött meg a tereppel, időről időre le is maradtam kicsit. Mintegy 50 perc baktatás után mondtam Jacknek, hogy egyrészt én már nem tudok járni, másrészt a többieknek azt mondtuk egy órája, hogy 5 percre megyünk el, talán ideje lenne visszafordulni.Így is tettünk. Kisvártatva hatalmas hangzavar kiséretében egy nagyobbacska helikopter repült el igen közel a fejünk felett. Még eleresztettem egy poént, hogy ezek már a hegyimentők akik minket keresnek, aztán észrevettük, hogy leszállt a helikopter egy közeli tisztáson, odamentünk hát nézelődni. Valóban szép darab volt, valamiféle építési faanyagot hozott a hegyre, 12-15 helyi lelkesen pakolta ki a cuccot miközben a motort le sem állították.
Kipakolás után egy csoportban álltunk a helyiekkel és videoztuk a felszállást, nem lövöm le a poént, nézzétek meg a videot, utánna olvassatok tovább!
Volt ott fejetlenség, néhányakat már a szél önmagában ledöntött a lábáról, de szerencsére nem sérült meg senki. Leginkább azt nem értem a dologban, hogy a pilóták miért nem gondolták, hogy ez így nem lesz jó, ha valakinek, hát nekik tudniuk kellett volna.
Ekkor már tényleg sietős volt vissza indulni, szaporáztuk hát, de én az eddigre vízhólyagos talpammal ismét lemaradtam. Mikor újra a kellemes köves részre értem, hűtöttem a lábam egy darabig a vízben, majd belehúztam a mászásba, hogy utólérjem Jacket.
Mikor visszaértem a randipontra, senki és semmi nem volt ott. Hando és a lány elmentek, valószínűleg a cuccokkal, de legalább azt a rohadt papucsot otthagyhatták volna. Jack valószínűleg eltévedt az erdőben visszafelé jövet. Összegezzünk hát.
Úgy döntöttem először megbizonyosodom róla, hogy senkit nem hagyok hátra. Valószínűbbnek tűnt, hogy Jack eltévedt, mint, hogy itthagyott ő is alig pár perc alatt. Nem volt nehéz rájönni, hol fordult Jack rosz irányba és mire összefutottam vele már visszafelé jött, mert neki is gyanús lett, hogy valami nem stimmel. Vázoltam neki a helyzetet majd tökéletes összhangban úgy döntöttünk, ha már úgyis szarul állunk, legalább mártózzunk eggyet, majd ha lehültünk folytatjuk utunk. Valódi dráma nem volt ám Hando igazi aussie, nem volt nehéz kitalálni hol keressük, az első adandó helyen, ahol adnak sört. Korábban már itt a hegyen ebédeltünk egy helyen, valóban ott találtuk a többieket, ha morcosak is voltak, sok jelét nem adták. Megmutattuk helikopteres videot, jót röhögtek rajtunk, a dolog ezzel le is volt tudva.
Beacre menni már nem volt idő, de hát holnap is kell dolgozni :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése