Pillanatra megállok, gyönyörködöm a látványban. Még mindíg lényegében tengerszinten vagyok és a vietnámi helgyek egyik pillanatról a másikra itt tornyosulnak előttem. 1000m szintkülönbség vár rám alig több mint 20km alatt. Persze ezt csak utólag tudom meg. Gyors térképellenőrzés, hogy útközben ne kelljen ezért megszakítani a mókát és már indulok is.
Angel meglepően motor módjára viselkedik, minden kanyar élvezet. Bár általában nem az a kérdés vajon lesz-e kereket elnyelő kátyú a kanyarban, hanem az hogy hány és hol, néha azért akad párszáz méternyi tisztességes aszfalt is. Már épp azon kezdek gondolkodni, hogy a lábtartó itt fix, tehát nem enged, ha leér, talán azt nem kéne erőltetni. Különben is furcsa élmény a felpakolt robogóval egy-egy megdobós úthiba egy nagyobb tempójú kanyarban. A hátizsák tömege ilyenkor valahogy elcsavarja az egész vázat, olyan érzés, mintha a motor eleje maradna az íven, a hátulja meg fel akarna egyenesedni. Aztán a váz visszahúz és hosszúnak tűnik a másodperc ami alatt végül lecsillapodik a csavaró hullámzás. Olyan érzés, mintha hátasod megrázná magát.
Egy idő után már nehéz érzékelni mennyire emelkedik az út, de érzem, hogy lassulunk, egyre gyakrabban kell visszaváltani. Egy idő után az élvezet már nyomtalanul eltűnt, szenvedünk. Angel nem akar felmenni, panaszkodik, hogy magasan van, meleg van, és különben is fáradt. Mondom neki, hogy Da Lat fent van a hegyekben, akármerre megyünk fel kell mászni, de csak nem hat a szép szó. Megállok egy rövid időre, hátha csak melege van. A léghűtés trükkös dolog, elromlani nem tud, de nem jelzi műszer, ha túlmelegedett a motor, én meg úgy vagyok vele, hogy ha besül a dugattyú, akkor még lassan se megyünk tovább.
Egy motor a hőségben, tűző napon árnyék nélkül is vissza tud hülni a normál üzemi hőfokra, rólam ugyanes nem mondható el. Elég hamar feladom, úgy döntök inkább lemondok a további élvezetekről és szép nyugodt tempóban hódítjuk meg a csúcsot, aztán lefelé majd hülünk mindketten. Nem volt könnyű, de végül felértünk és onnantól egy darabig lefelé vagy szintben vezetett utunk.
Da Lat azonban még magasabban, 1500m-en fekszik. Az utolsó kilómétereken megin 500m szintkülönbséggel kell megküzdenünk. Dél körül érünk a hegy lábához, megszavazunk egy pihenőt. Leülök a padra, hideg a kő, mi?!? Ekkor veszem csak észre, hogy kellemes hűvös van. Hónapok óta először fényes nappal kint vagyok a szabadban és kellemes a hőérzetem. Átszellemülten majszolom el hátizsákomból tartalék elemózsiám maradékát és érzem, hogy rég nem tapasztalt nyugalom árad szét bennem. Kis pihenő után ezúttal megfelelő időpontban jut eszembe, hogy csak meg kéne már nézni van-e olaj a motorban. A srác akitől vettem szerencsére nem hazudott, az olajszint megfelelő, a színe is szép, ezt tényleg nemrég cserélték.
Az utolsó néhány kilométer relativ stresszmentesen telik, bár Angel nincs a legjobb formában, itt azért lényegesen hűvösebb a levegő, felérünk pihenő nélkül.
A jó hír, hogy sikerült f1-re ideérnem, így nem kellett beiktatnom a dél és 4 között esedékes sziesztát. Ráadásul Da Latban egész kellemes az idő, olyan mint otthon egy melegebb nyári nap. Beültem valahová megebédelni, mert a reggeli már nagyon régen volt, majd elindultam szállást keresni. Sajnos a nemzeti ünneppel kapcsolatos turistacsúcs itt is érezteti hatását. Az alkudozásig el sem jutok, nincs üres szoba sehol. Talán a harmadik, negyedik helyen járhatok, ahol már az ajtóban közli velem tört angolsággal a tulaj hölgy, hogy nincs üres szobája. Szállnék vissza a motorra mikor kirohan egy formás kínai lány a hotelból és megkérdezi nem akarom-e megosztani vele a szobáját, mert hát az úgy olcsóbb ugye mindkettőnknek.
No hát így köszöntött engem Da Lat...
Angel meglepően motor módjára viselkedik, minden kanyar élvezet. Bár általában nem az a kérdés vajon lesz-e kereket elnyelő kátyú a kanyarban, hanem az hogy hány és hol, néha azért akad párszáz méternyi tisztességes aszfalt is. Már épp azon kezdek gondolkodni, hogy a lábtartó itt fix, tehát nem enged, ha leér, talán azt nem kéne erőltetni. Különben is furcsa élmény a felpakolt robogóval egy-egy megdobós úthiba egy nagyobb tempójú kanyarban. A hátizsák tömege ilyenkor valahogy elcsavarja az egész vázat, olyan érzés, mintha a motor eleje maradna az íven, a hátulja meg fel akarna egyenesedni. Aztán a váz visszahúz és hosszúnak tűnik a másodperc ami alatt végül lecsillapodik a csavaró hullámzás. Olyan érzés, mintha hátasod megrázná magát.
Egy idő után már nehéz érzékelni mennyire emelkedik az út, de érzem, hogy lassulunk, egyre gyakrabban kell visszaváltani. Egy idő után az élvezet már nyomtalanul eltűnt, szenvedünk. Angel nem akar felmenni, panaszkodik, hogy magasan van, meleg van, és különben is fáradt. Mondom neki, hogy Da Lat fent van a hegyekben, akármerre megyünk fel kell mászni, de csak nem hat a szép szó. Megállok egy rövid időre, hátha csak melege van. A léghűtés trükkös dolog, elromlani nem tud, de nem jelzi műszer, ha túlmelegedett a motor, én meg úgy vagyok vele, hogy ha besül a dugattyú, akkor még lassan se megyünk tovább.
Egy motor a hőségben, tűző napon árnyék nélkül is vissza tud hülni a normál üzemi hőfokra, rólam ugyanes nem mondható el. Elég hamar feladom, úgy döntök inkább lemondok a további élvezetekről és szép nyugodt tempóban hódítjuk meg a csúcsot, aztán lefelé majd hülünk mindketten. Nem volt könnyű, de végül felértünk és onnantól egy darabig lefelé vagy szintben vezetett utunk.
Da Lat azonban még magasabban, 1500m-en fekszik. Az utolsó kilómétereken megin 500m szintkülönbséggel kell megküzdenünk. Dél körül érünk a hegy lábához, megszavazunk egy pihenőt. Leülök a padra, hideg a kő, mi?!? Ekkor veszem csak észre, hogy kellemes hűvös van. Hónapok óta először fényes nappal kint vagyok a szabadban és kellemes a hőérzetem. Átszellemülten majszolom el hátizsákomból tartalék elemózsiám maradékát és érzem, hogy rég nem tapasztalt nyugalom árad szét bennem. Kis pihenő után ezúttal megfelelő időpontban jut eszembe, hogy csak meg kéne már nézni van-e olaj a motorban. A srác akitől vettem szerencsére nem hazudott, az olajszint megfelelő, a színe is szép, ezt tényleg nemrég cserélték.
Az utolsó néhány kilométer relativ stresszmentesen telik, bár Angel nincs a legjobb formában, itt azért lényegesen hűvösebb a levegő, felérünk pihenő nélkül.
A jó hír, hogy sikerült f1-re ideérnem, így nem kellett beiktatnom a dél és 4 között esedékes sziesztát. Ráadásul Da Latban egész kellemes az idő, olyan mint otthon egy melegebb nyári nap. Beültem valahová megebédelni, mert a reggeli már nagyon régen volt, majd elindultam szállást keresni. Sajnos a nemzeti ünneppel kapcsolatos turistacsúcs itt is érezteti hatását. Az alkudozásig el sem jutok, nincs üres szoba sehol. Talán a harmadik, negyedik helyen járhatok, ahol már az ajtóban közli velem tört angolsággal a tulaj hölgy, hogy nincs üres szobája. Szállnék vissza a motorra mikor kirohan egy formás kínai lány a hotelból és megkérdezi nem akarom-e megosztani vele a szobáját, mert hát az úgy olcsóbb ugye mindkettőnknek.
No hát így köszöntött engem Da Lat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése