Egy szépen induló nap

Tegnap egy néni csúnyán átvert a reggelivel. Jó semmiképp nem volt, de legalább felháborítóan sok pénzt kért érte. Ő az itt jobbra a képen. Csak a feléről van képem mert a másik felét nagy éhségemben már megettem mire rájöttem, hogy dokumentációs kötelezettség is van a világon. Az nem látszik a képen, hogy párszáz méterre a piactól ami tömve van friss tengeri cuccokkal, a néni mirelitet használt…

Olyannyira, hogy bosszankodtam rajta, hogy ha nem rohanok annyira akkor elmehettem volna a piacig ahol volt valami extrás tatarbeefsteak amit már kinéztem két napja, csak akkor a társaság többi tagja nem húst akart. Ráadásul ennyi pénzből még az is kijött volna, pedig az a piacon a drágább kaják között volt. Ez is közrejátszott abban, hogy maradtam még egy napot Szöulban, csak eszem valami rendeset búcsúzóul.

Szintén még tegnap de már éjjel, letöltöttem a telefnonomra valami koreai kajás appot ahol meg lehet nézni a környék kiemelkedő kaja élményeit. Láss csodát, megtaláltam benne a piacos helyet amit kinéztem. Így a képeken feltűnt amit korábban nem vettem észre, a sok michellin guide plakett 2017-től egészen az idei évig. Eddig jó, csak ne legyen nagyon drága és legyen nyitva “reggelire” is.

Nem is szoktam délelőtt enni. De ma még el kell jutnom Busanba, szóval nincs mit tenni, korán kell kelni és menni nyers húst reggelizni. Az első jó hír az volt, hogy nyitva van. A második, hogy csak kevesen akarnak nyers húst reggelizni, így ezúttal nem az egész piacon kígyózott a sor a helyig, hanem csak a kis sikátorban ahol a bejárat volt. (Egyszer ha végre nem az életemért küzdök olyankor és eszembe jut, akkor próbálok majd csinálni egy képet arról, hogy milyen egy ázsiai piacon egy “mellékutca/sikátor” amikor épp emberek is vannak. Amellékelt kép az üres állapot.)

Eddigi tapasztalataim alapján úgy általában a koreai kajákra igaz, hogy ha az igazi ínyencségeket akarod megkóstolni, akkor hoznod kell a barátaidat is, mert azokat 3-4 fős adagokban adják. Itt is ez volt a helyzet, így kénytelen voltam a bibimbap formátumot választani mert az volt az egyetlen egyszemélyes verzió. Azért panaszkodni nem fogok, finom volt.

Kezdem azt gondolni, hogy nálunk európában túl szigorúak a michellin ajánlásokkal. Budapesten is tudnék én magam pár helyet mondani, ami megérdemelné az említést. Ezzel nem az ázsiai felhozatalt akarom leszólni. Van előnye ezeknek a kiemeléseknek. Szingapúrban konkrétan megkóstoltam a piacon a szomszéd pultnál is ugyanazt a kaját és semmivel nem volt rosszabb mint a kiemelt verzió. Amiért mégis jó, hogy ránézésre úgy tűnik ezeken a helyeken standardizáltabb a folyamat, tuti mindig az elvárt minőséget kapod, nem vagy annak kiszolgáltatva, hogy a szakácsnak ma nem volt kedve bejönni ezért ma a nagynéni főz mert ő úgyis itt szokott ülni.

Az árakkal kapcsolatban egy kicsit elszámoltam magam. Bőven nem kértek annyit a michellines reggelimért mint a tegnapi átverősért, ezért muszáj volt a maradékot sütire és kávéra elverni. Bár utálok sorban állni, de egymilliárd légy ugye nem tévedhet szóval megnéztem azt a kávézót ahova nehéz volt odaférni. Ez is bejött. A pitének nevezett süti csak addig tűnt elfogyaszthatatlanul hatalmasnak amig ki nem derült, hogy lényegében egy hatalmas levegős teljesen ropogósra sütött levelestészta-torta-szelet. Én kérem a croissant végét szeretem, mert ropog, de jóból is megárt a sok. Nem volt rossz ez a süti, de a franciák tudják mit csinálnak, a croissantnak van közepe is és ez így jó. Simán lehet, hogy úrrá lett rajtam a hurráoptimizmus, mert mintha még a kávé se lett volna annyira rossz mint itt koreában általában. (A rutinosabbak sejthetik, hogy erről fogok majd hosszabban is írni.)

Széles mosollyal az arcomon sétáltam visszafelé a szállásra, hogy felvegyem a táskám és keressek vonatot Busanba. Na ez már szinte tényleg túlzás, nem belebotlottam egy asztalos műhelybe? Titkos vágyam volt, hogy mind Koreában mind Japánban megnéznék egyet, mert a tradicionális asztalos technikáik eltérnek a nyugati megoldásoktól, engem meg érdekel az ilyesmi. Egy kicsit nézelődtem, de nagy csodát azért nem láttam. Még búcsúzóul a hotel tulaja irígykedett egyet, hogy Busanba megyek, mert ő azt jobban szereti mint Szöult a jó streetfood miatt. Tulajdonképpen taktikus, hogy ezt csak most mondta, mert ha korábban mondja, nem maradok még egy extra éjszakát nála.

Ezen a ponton még írtam is Márknak, hogy kíváncsi vagyok jön-e valami meglepetéspofon ezen a szép napon…

Azért megyek vonattal, mert sajnos vidékre nem lesz időm menni, szerettem volna látni valamit abból is legalább útközben. Neten elvileg tudtam volna foglalni jegyet ablak mellé a következő szupergyors vonatra, de úgy voltam vele, hogy inkább a hús-vér embernek hiszek. Majd legközelebb máshogy csinálom. A jegyárus néni meglepően jól beszélt angolul, nem hiszem, hogy ez volt a gond. Szerinte csak a következő vonatra van ablak melletti jegy, de ez nem fájt nagyon, mert talán 4 perccel indult később.

Az első ami feltűnt, hogy háttal fogok ülni. Ez alapból sem ideális ha az ember nézelődni szeretne, de 305 km/órás sebességnél különösen kontraproduktív.

Aztán megkerestem a helyem és kiderült, hogy a panorámaablakokkal megszórt kocsiban a néninek sikerült az oszlop melletti “ablakos” helyet kiosztani nekem.

Azt hittétek vége van, mi? Amint elindultunk az előttem ülő, aki mellesleg a panorámaablak közepén ül, lehúzta a függönyt, mert zavarta a fény a telefonja nyomkodásában. Így most ez a kilátás…

Szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó. Ez a post lehet hogy nem jött volna létre, ha tudok nézelődni. Aztán, hogy ez jó-e azt döntse el ki-ki magának.