Engedj járnom az én utamon

A világ valamivel öregebb mint én.

Az elmúlt 10 évben, az utolsó ázsiai kóborlásom óta sokat változtam, érdekes módon úgy érzem a világ még többet. Kész szerencse, hogy legalább ugyanabba az irányba.

Nem szeretek én előre tervezni. Amikor megpróbálom végtelenül körülményes leszek. Olyannyira, hogy nem csak a körülöttem lévőket, de még magamat is tudom idegesíteni. (Találkozott velem valaki abban a 4-5 évben mikor épp miatát akartam venni?) Egyszerűbb ha nem is csinálom, csak sodródom amerre a szél fúj. Azt még élvezem is, így bóklásztam nagyrészt utazásaim során. Ma már kicsit máshogy van, néha van rá igényem, hogy legyen valami koncepció. A világ (úgy tűnik Ázsia kiváltképp) sokat változott a lehetőségeket illetően. Anno ha már kezdett esteledni, néztem a szállás táblákat, bementem megkérdezni van-e szoba, általában volt, így megalkudtunk az áron. Ma ott kezdődik, hogy sokszor táblák sincsenek és akkor is nehéz megtalálni a szállást ha előtte állsz. Csak úgy beesni és szabad ágyat találni szinte esélytelen. Még olyan helyeken is ahol jelenleg nincs is érdemben turizmus. Nyilván sok hely csődbement a covid alatt a maradék kevés hely meg fullon van. Olyan már rég nincs, hogy bejelentkezel valahova és maradsz amíg nem szólsz hogy most már mennél. Többször jártam úgy, hogy mire megérkeztem és körbenéztem, addigra már nem lehetett meghosszabbítani az eredetileg is 2-3 napos foglalásom.

A másik nagy változás, hogy minen neten történik. Ez gondolom nagy előny annak aki még otthonról előre tervezi a nyaralás minden etéjét. Én viszont azért jöttem, hogy nézelődjek, nem azért, hogy naponta órákat töltsek a képernyő előtt szállást keresve és több lépésnyit (városnyit) előre gondolkodva. Egyre frusztráltabb vagyok tőle. Ezért döcög a blogírás is, mert mire végeztem a napi kötelező internetezéssel és a duolingos nyelvleckéimmel már egyáltalán nincs kedvem tovább ülni a képernyő előtt. Ez a bejegyzés lassan egy hete van a fejemben, de most van rá úgy alkalmam, hogy nem zavar. A vonaton ülés az a kivételes eset amikor lehet városnézés közben blogot írni.

 

Mindennek az az eredménye, hogy egyre frusztráltabb vagyok minden nap amikor úgy kelek fel, hogy holnap reggelig van csak tervem, szóval megint ki kell találni valamit. Rendszeresen csalok és ahol lehet próbálok hosszabbítani ezzel kitolva a tervezést. Pedig ötleteim vannak, csak amint eszembe jut valami, jár hozzá 13 kérdés amire leginkább az interneten tudnék választ találni.

 

És akkor itt jön a csavar a történetben. Egyet én is terveztem. Egy dolog volt biztos amikor elindultam otthonról, hogy Karácsonyra hazamegyek. Akkor legalább ez könnyű, azt a jegyet meg is lehet venni előre, mi? Hát nem. Lassan egy hónapja szeretném megvenni a jegyet haza, mert egyre drágább. Még a dátum lefixálása sem okoz gondot, pár nap ide vagy oda nem sokat számít jelenleg, aztán meg majd alkalmazkodom. Ebben még a jegyek is tudnak rugalmasak lenni. Amiben nem rugalmasak az az, hogy honnan megyek.

Pár hete volt valami tervem hogy hova megyek majd mennyi időre. A vége az volt, hogy Szingapúr, Kuala Lumpur, Hong Kong közül valahonnan megyek majd haza. Az nagyjából “egy környék” nem lehet nagyot hibázni. Aztán Korea tetszett, kicsit többet maradtam. Japán is tetszik, már többet maradtam mint terveztem és még tulajdonképpen semmit nem csináltam amit igazán akarok is.

Az elmúlt hetekben először a tervezett fülöp szigeteki pihenőt, majd a Maláj túrát húztam ki a képzeletbeli utitervből. Most épp ott tartok, hogy Szöulból egész olcsón van jegy haza és Busanban egy szakács néni igért nekem egy személyes főzőtanfolyamot ha visszamegyek, ez jó opciónak tűnik. Előtte még belefér Taivan ami biztos tetszeni fog, bár most épp nem egy újabb városias országra vágyom. Mennék inkább a fülöpökhoz a lábam lógatni és inni az olcsó sört.

 

Azt hiszem kár volt annyit lógni Balin amit nem is igazán szerettem. Hiányzik most az az idő. Kicsit azért is, mert most valahogy nem érzem, hogy hamar visszatérnék a világnak erre a felére, bár ki tudja.

Gondolom, hogy aki otthon van és minden nap melózik, annak bicskanyitogató lehet azt olvasni ahogy valaki azon nyafog, hogy nem tudja sushit egyen Japánban, vagy Tanduay rumot igyon a fülöpöknél, de a törpök élete sem csak játék és mese.

Néha mikor valaki a blogot olvasva távoli tájak felé vágyakozik, én éppen arról az életről álmodozom amiből ő épp tart pár perc pihenőt.

Gyanús, hogy ez keveseknek van meg, a cím egy Piramis utalás.