Varadero projekt ujraindul

Az előző történetből lemaradt a slusszpoén. Mire a dokihoz eljutottam, lényegében rendbejöttem.
Másnap reggel ha más nem az előző napokhoz képest tele voltam energiával. Fel is keltem 7-kor, mert most már azért csinálni is kéne valamit. A terv az volt, hogy gyors reggeli után elballagok a parkba megnézni megvan-e még az internet és gyorsan posztolok is egyet. Utána irány a Kubatour iroda, ahol mondjanak végre valami jó all inclusive csomagot Varaderora, mert még pont van két napom amit el tudok ott játszani, vagy adjanak egy repjegyet Havanába, akkor legalább nem kell 15 órát buszoznom. Ha ez meg van, már csak pénzt kell váltanom és egyém az egész nap, mert a busz Varaderoba csak este indul. Na persze...
A fentiekkel ellentétben a következő képpen alakult a napom: A parkban a net használhatatlan. A blog még elmegy, az elő van készitve, csak el kell küldeni a szöveget, de érdemben információt szerezni semmiről nem tudok. Irány a Kubatour. A jó hir, hogy beszélnek angolul. A rosszak: nincs hotel ajánlatuk, csak buszt tudnak foglani oda, repülőt nem tudnak foglalni, de mindez csak feltételes, mert nincs áram, most semmit nem tudnak csinálni. Tudnám, hogy minek kell egy utazási iroda 8 fővel ahol semmi mást nem csinálnak, csak egy konkrét buszra foglalnak jegyet, amit a pályaudvaron egy bácsi csinál. (Na mondjuk arról is lesz szó!) A bank előtt hosszú sor vár a tűző napon. Vagy már megtelt odabenn, vagy a bank is leállt az áramszünet miatt.

Ezen a pontot kezd elegem lenni mindenből. Úgy döntök, hogy márpedig én este Varaderoba megyek, ott meg csak lesz valami, addig meg kihozom a napból amit lehet. Leintek egy motoros taxit és megalkuszunk az árban. Készültem, hoztam kendőt, hogy ne a kopasz csapzott fejemre kelljen feltenni a közösségi bilit. Pont délben érünk a pályaudvarra. Ebédszünet. Igen, a santiagoi buszpályaudvar jegypénztárában!
Semmi gond, ma nem szúrnak ki velem. Biciklis taxiba pattanok (mókás ahogy mondják: biszi-taszi), és irány a hősök temetője. Hanoiban kihagytam Ho Shi Minh apó mauzóleumát, itt csak megnézem Fidelt, meg a többi hőst. Amúgy régóta tervezek irni Kuba hőseiről, forradalmairól és hogy mindez hogy jelenik meg a pénzeken. Talán egyszer össze is jön. Most röviden legyen elég annyi, hogy a kubai nemzet Petőfije Jose Marti. Iró, költő, forradalmár, értelmetlen halált halt mártir. Ovatosan mondom, de a wikipedia cikk alapján ráadásul mindezekben sikeresebb a mi nemzetünk kincsénél. A hasonlóság abban is áll, hogy én még nem láttam olyan települést Kubában, ahol a fő út ne Jose Marti lenne és a kérdés csak az, hogy hány szobra van összesen a városban. Mellesleg ő van a különböző 1-es bankjegyeken is. Na neki van egy hatalmas mauzóleuma a temető legelőkelőbb helyén, benne hatalmas szoborral, meg minden. Mellette egy kavicsnak tűnő kisebb formázatlan kődarab, rajta egy tábla egyszerű felirattal: Fidel.





Ő akarta igy. Csak semmi felhajtás. Kuba egy végtelenül ellentmondásos hely, miért pont a történelme és nagyjai ne lennének azok. Egy nemzet él büszkesége miatt nyomorban, mégis bőven akad tiszteletre méltó részlet az ő történetében is. Azt hiszem egyébként pont ez a fantasztikus Kubában, hogy itt semmi sem egyértelmű.
Na jól elkalandoztam, vissza a történésekhez. Mire lejár az ebédidő, tisztes sor vár a bácsira aki a jegyeket adja. Egy órát várok rá, hogy végül felirja a nevemet egy papirra és közölje, hogy jöjjek vissza este egy órával a busz indulása előtt. Felsejlik egy mondat a közelmúltból, "remember, tihis is Cuba"
Újra motoros taxi, irány az étterem, amit még a nagy hasmenés előtt ajánlottak. Bátor vagyok, bevállalom a ház specialitását. Valami bárány.



Az ize egész jó. Ellenben az elkészités. Otthon még a bivajbasznádi kockásteritősben is üvöltve küldené vissza az ember, ha ilyen állagú kaját raknak elé. A rágós hús szilánkosra zúzott csontokkal azért nem jó kombináció, mert ha szerencséd van, akkor az izomból rágás közben harapsz rá a hatalmas csontszilánkra és nem a hatalmas nyelés közben hasitja a nyelőcsöved.



Vissza Raidához, szólok, hogy én pár óra múlva el Varaderóra. Mondja, hogy nem a legjobb ötlet, mert holnaptól oda csúnya esőt mondanak. Én már mindegy, most már ha belepusztulok is, elmegyek arra a rohadt Varaderora. Uff! Még van két és fél órám. Kéne egy taxi, ami elvisz az erődhöz ami a városon kivül van, megvár, visszahoz, megvár, kivisz a buszhoz. Egyet kértem, kettő lett belőle.
Fiatal srác visz motoron az erődhöz. Nem vagyok nyugodt. Én még akkor is félek valamennyire a motoron, ha én vezetem. Ez jól is van igy, valószinüleg ezért élek még. Na most amikor a poros utcákon elkezd szemerkélni az eső, emberünk meg erre úgy reagál, hogy még idegesebben cikázik, az nem az igazi. Persze rövidnadrág, vékony ing, meg a "sisak". Ez utóbbi megér pár szót. Nyilván kicsi a fejem, mert állandóan le akar repülni, még szerencse, hogy van rajta egy madzag, igy legalább nem veszik el ha leesik. Formára kb, mint egy lovagló kobak, ahogy igazgatom feltűnik, hogy bár a pereme is papirvékony, középen egyáltalán nincs kemény anyag, simán nyomogatom a fejtetőmet. Igy hirtelen nem tudok elképzelni semmi olyat amihez lenne értelme felvenni egy ilyet. Talán farsangra, ha simán csak hülyén akarsz kinézni.
Megyek az erődhöz, lesz-e belépő? Indiában a standard külföldi szorzó az ilyen helyeken 25x volt, a rekordot a Taj Mahal tartotta a maga 35x-ével. Hát kérem új rekorder született. Helyieknek 1 peso, külföldieknek 4 CUC. Segitek, az 100x! A néni már messziről nézi a fura idegent. Hozzá lépek és a frissen tanult nem is kubai hanem egyenesen santiagoi kiejtéssel köszöntöm. Megáll a levegő, patthelyzet, tanácstalanul néz rám. Ekkora lehúzásból nem akarok kimaradni, még akkor sem, ha a rossz végén kell lenni hozzá, különben miről irnék. Hogy fokozzam a helyzetet a jobb zsebemhez nyólok ahol a pesot tartom, gondosan sorban, a kis cimletek kivül. Átlaposom az 1 pesost és átadok a néninek 100at. Sokáig túrja a fiókot mire talál végre egy 4 CUC-os jegyet. Én se látok itt turistát, biztos nincs benne az utikönyvben. Nekem megért ennyit. A tengert is szeretem, meg az erődöket is. Ráadásul ez zseniális. A santiagói öbölbe tuti nem ment be olyan hajó, amit nem akartak.

Érzékeny búcsút vettem Raidától majd taxi a pályaudvarra. A jegyvásárlás további gyönyöreit nem részletezem, de közben vagy kétszer elgondolkodtam rajta, hogy tényleg akarok-e én még Kubába jönni. És ez nem a Peti szopatja magát a helyi busszal különkiadás, ez a Viazul, a turisták luxus (és egyetlen) hosszútávú közlekedési eszköze.
Este 8-kor indultunk, holnap délre leszünk ott. A busz úgy ráz, hogy nem a veseköve, hanem a veséje esik ki az embernek. Ennek kapcsán jelzem, hogy ha a szokásosnál is több az elütés, az azért van, mert egyáltalán semmit nem látok abból amit irok, még 150%-on sem. A buszvezető az előbb vett fel még egy pulcsit. Milyen kár, hogy nincs valahol a keze ügyében egy tekerő amivel mindannyiunk számára enyhébbé tehetné ezt a sarkvidéki élményt itt a trópusokon. Próbálom tartani azt a szabályt, hogy ha nincs foglalt szállásom, akkor korán és kipihenten kell érkezni, hogy legyen energiám nemet mondani az első pár helyen ha kell. Ez különösen fontos a szokásosnál drágább helyeken. Asszem valamit már megint elszúrtam!